Károly román király a Daily Telegraph diplomáciai munkatársa előtt 1936. febr. 17-én nyilatkozott és a következőket mondotta: „Elismerem, hogy olyan ország uralkodója vagyok, amely, jóllehet túlnyomórészt román – egyéb fajokhoz tartozó kisebbségeket is foglal magában. Ezt a tényt mindig szem előtt kell tartanom, mielőtt politikámat meghatározom. Lehetetlen volna ugyan számomra, hogy ne a román többség kívánsága szerint cselekedjem, de ez nem jelenti még azt, hogy nem kell tiszteletben tartanom a kisebbségek jogait. Azonban kijelenthetem Önnek, hogy a romániai magyarok nem elégedetlenek, kivéve, ha valami politikai agitátor izgatja őket.” Herceg Ferenc felháborodott hangvételben, dőlt betűkkel fűzi az idézet mellé a következőket: „E nyilatkozat azt jelenti, hogy Románia jól bánik a neki juttatott nemzeti kisebbséggel.”[1]

Ebben a fejezetben a kisebbségbe került magyarok jogi helyzetét vizsgálom, s egyértelműen látni fogjuk, hogy a törvényileg biztosított jogok be nem tartása és az ebből fakadó folytonos zaklatás, diszkriminatív magatartás lesz majd az egyik komoly oka annak, hogy rengetegen inkább a költözést választják.

(Apáthy István (1863-1922), 1918 december 7-én Kelet-Magyarország főkormánybiztosává nevezik ki, ilyen minőségében többször tárgyal a bevonuló szövetséges csapatok vezetőivel, többek között Henri Mathias Berthelot tábornokkal is. forrás: http://apathy.adatbank.transindex.ro/belso.php?a=oneletrajz&k=95&lang=)

    A belgrádi fegyverszüneti egyezmény megkötése után (1918. nov. 13.) Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárt nevezték ki Erdély főkormánybiztosának. A román csapatok a Vyx-jegyzék értelmében nem léphették át a Maros folyása mentén kijelölt demarkációs vonalat, azonban a románok a belgrádi egyezmény III. pontjára hivatkozva (joguk van a megszállóknak a demarkációs vonalon túli stratégiai pontok elfoglalására) 1918. december 24-én megszállták Kolozsvárt. 1918. december 31-én Berthelot francia tábornok, a szövetségesek balkáni serege keleti részének főparancsnoka kijelentette Apáthy Istvánnak, hogy „Franciaország sohasem fogja tűrni, hogy az elnyomottakból elnyomók váljanak” és azt is, hogy „a béke a wilsoni pontokon fog nyugodni”. Ennek értelmében a magyar közigazgatásba a románok nem avatkozhatnak bele, a magyar állami javakat nem vehetik a román állam tulajdonába. A francia tábornok távozta után azonban Neculcea román tábornok egyre nyugatabbra terjesztette ki a román megszállók hatalmát, s Apáthy Istvánt bolsevista üzelmek és a román hadsereg elleni izgatás vádjával hadbíróság elé idéztette. A nagyszebeni hadbíróság először 5 évi börtönre ítélte, de a bukaresti hadbíróság felmentette, s ezután internálták is. Csak 1920 októberében repatriálhatott Magyarországra.[2]

     A győztes antant hatalmak 1919. május 1-jén megalakították az Új Államok és Kisebbségi Védelem Bizottságát, Olaszország, USA, Anglia és Franciaország képviseletével. Erre a bizottságra bízták a kisebbségi szerződések kidolgozását. Alexandru Vaida-Voevod román miniszterelnök 1919. dec. 9-én írta alá a kisebbségi békeszerződést, amely 1920. szeptember 20-án lépett elvileg hatályba. A kisebbségi szerződéseket a Szövetséges és Társult Hatalmak írták alá az újonnan kialakult (Lengyelország, Csehszlovákia), illetve területileg gyarapodott győztesekkel együtt (Románia, Jugoszlávia). Vagyis a szerződés pontjait nem azon országokkal szemben kellett betartaniuk a későbbi kisantant országoknak, amiknek a kisebbségét „védték”, hanem csak a későbbi Népszövetség felé tartoztak elszámolni valóval. Ezzel szemben a vesztes Központi Hatalmaknak a békeszerződésekben vállalniuk kellett kötelességüket a kisebbségvédelem terén mindenki, a „kis” és a „nagy” győztesek felé egyaránt.[3]

            Így, ha az újonnan kialakult országok vagy területileg megnagyobbodott országok jogilag kivetnivalót találtak a volt Központi Hatalmak kisebbség-politikájában, jogorvoslatot követelhettek, azonban fordítva ez nem működött, hiszen nem voltak ebből a szempontból nemzetközileg érvényes szerződések, vagyis nem álltak egymással ilyenfajta jogviszonyban.

            A szerződések megfogalmazását elvileg az igazságosság, és a szabadság jelszavai vezérelték, mégis sikerült egy olyan helyzetet teremteni, amely nem oldotta fel/meg a nemzetiségi, nemzetközi feszültségeket és újabb problémákat generált. „dr. Theodor Ruyssen professzor, a Népszövetségi Ligák Uniójának főtitkára a következőket állapította meg: „Ma már világosan látjuk, hogy az 1919. évi béke nem oldotta meg ezt a problémát, mert hasonlóan égető kérdéseket hagyott megoldatlanul. Kétségtelen, hogy a háború kijavított néhány nagy igazságtalanságot, amely sanyargatta az elnyomott nemzetiségeket, de fennállni hagyott vagy alakított újabb nemzeti elnyomásokat.”[4]

            A szerződések irányelveit tehát az igazságosság vezérelte. Azon jogok, melyeket ezek a kisebbségi szerződések védtek, mind elidegeníthetetlen emberi szabadságjogok, úgy mint: az élet és szabadság joga, jog az állampolgárságra vagy annak megváltoztatására, jogegyenlőség (törvény előtti egyenlőség, polgári és politikai jogok azonossága, egyenlő hivatalképesség, egyenlő foglalkozási és iparűzési jog, jogilag és tényleg egyenlő bánásmód s biztosítékok), vallásszabadság, tanszabadság, szabad nyelvhasználat joga, jog a könnyítésekre a bíróságok előtti nyelvhasználatnál, a jog a méltányos részre azokból az összegekből, amelyek a közvagyon terhére közköltségekben nevelésre, vallási vagy jótékonysági célra fordíthatnak, a kisebbségek képviseletét kimondó választási jog és az autonómiára való jog.[5]

            A fenti jogokat azonban nem minden állampolgárnak biztosították, hanem három kategóriába sorolták őket: 1.az országnak minden lakosa részére biztosított jog; 2. az összes állampolgárok részére biztosított jogok; 3. az etnikai, vallási, nyelvi kisebbségekhez tartozó állampolgárok vagy bizonyos vallási kisebbségekhez tartozó állampolgárok, illetve bizonyos etnikai vagy nyelvi kisebbségek részére biztosított jogok.[6]

            Az impérium váltás után komoly kérdés volt a román állampolgárság megszerzésének módja és az erről elkészítendő törvény. Mivel a törvény életbelépését jó pár évvel megelőzte a román megszállás és hatalom bevezetése Erdélyben, ezért a visszaélések miatt égető szükség lett rá.

            Dolgozatomban elengedhetetlen azon sérelmek megemlítse és vizsgálata, melyek rákényszerítették az erdélyi magyarság egy részét a távozásra. Megdöbbentő eseményeket sorol fel nagy pontossággal a Magyar-Székely Egyesület által 1922-ben megjelentetett kiadvány, mely egy csokorba gyűjti a kisebbségi szerződésben foglalt jogok megsértésének történeteit.

1. Állampolgárság

            A román állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló törvény szerint Nagyromániában teljes jogú román állampolgárnak számít az, aki leszármazása miatt tekinthető román nemzetiségűnek, vagy Románia területén született, vagy valamelyik szülő román állampolgárságú volt, esetleg ismeretlen szülők gyermeke(i), vagy honosítás útján vált román állampolgárrá illetve, ha román állampolgárral kötött házasságot.[7] Azon személyek is román állampolgárokká lesznek automatikusan, akik az elcsatolt vagy elcsatolandó területen állandó lakhellyel rendelkeznek és nincs már állampolgárságuk, csak osztrák vagy magyar vagy akiknek szülei az elcsatolt vagy elcsatolandó területen laknak állandóan, még akkor is, ha a személy már nem lakik ott, vagy akik román területen születnek.[8]

            Nem volt azonban ilyen egyszerű a kérdés a nem román nemzetiségűek számára. Az új impérium határai közé kerülve komoly döntésre kellett elszánnia magát Erdély lakosságának: elfogadja az új állampolgárságot vagy pedig lemond róla. A férj döntése befolyásolja feleségének és a 18 éven aluli gyermekeinek állampolgárságát is, ahogyan a férj dönt, annak értelmében válnak vagy nem válnak román állampolgárrá családjának egyéb tagjai is. Ez a döntés azonban egyszeri és visszavonhatatlan.[9] Ha nem fogadták el az új állampolgárságot, akkor a törvény értelmében 12 hónapon belül el kellett hagyniuk Románia területét, távozniuk kell abba az országba, amelynek állampolgárságát választották, a magukkal vitt vagyonra a hatóságok külön illetéket nem szabhattak ki, s a hatóságoknak ellenőrizniük kellett, hogy ténylegesen elhagyják-e otthonaikat, különben „jogukban állt a szükséges intézkedéseknek megtenni”.[10] A törvény azonban kimondja azt is, hogy a román területen maradt ingatlanaikat tulajdonukban megtarthatják a költözők. Látjuk a későbbiekben, hogy ez a pont sem marad sértetlen.

            A törvény még kitér a kisebbségek szempontjából többek közt a jogegyenlőségre, a személyes szabadságra, a tanszabadságra, a vallásszabadságra, de tudjuk, hogy minden törvény akkor ér valamit, ha be is tartják pontjait.

            Sajnos hiába biztosította a kisebbségeknek a fenti jogokat a törvény, az 1923-as (1923. III. 29. Monitorul Official [M.O.] 282), illetve az 1938-as (1938. II. 27-i M.O.48.sz) román alkotmány már csak a románok és nem az összes román állampolgár faji nyelvi és vallási egyenlőségét, lelkiismereti, oktatási, sajtó, gyülekezési és egyesülése szabadságát deklarálta, így nem ismerte el, nem garantálta a nemzeti kisebbségek speciális kollektív jogait.[11]

            A román politika a román állampolgárság megtagadásával vagy megszerzésének megnehezítésével próbálta „befolyásolni” a nemzetiségi összetételét és próbált megszabadulni a „nem kívánatos elemektől”. Az állampolgárságot a kisebbségi szerződések értelmében mindenkinek automatikusan meg kellett volna kapnia, de ehelyett illetőséghez (községi illetőség: min. négy éven át egy adott lakhelyen bejelentve, hozzájárulva a község anyagi terheihez) kötötték. Egyéb adminisztratív rendelkezések is nehezítették az állampolgárság megszerzését: az állampolgári jog meghatározására a közigazgatási hatóságok voltak jogosultak, de ez a módszer számos visszaélésre adott alkalmat. Az eleinte a kisebbségi szerződésben rögzített alapelvek végül csak 1939. október 20-i módosító törvény bevezetésével lépett igazán hatályba. De az addig eltelt csaknem 20 év alatt ellehetetlenítették a Romániába került magyar kisebbség életét, rákényszerítve őket az ország elhagyására.[12]

2. Jogegyenlőség

            Hiába rögzítette a kisebbségi szerződés illetve az 1923-as alkotmány az állampolgárok jogegyenlőségének elvét, hiszen egy sor olyan rendelkezést hoztak, melyek meghiúsították az előbbiek maradéktalan megvalósítását. Ilyen rendelkezés volt például az, hogy a mozikban „csak egyetemes nyelvű”, tehát angol, francia, német filmeket vetíthettek vagy az 1928. február 25-i (M.O. 44.) anyakönyveztetési törvény, miszerint a magyar vezeték és utóneveket le kellett fordítani románra, és a nem lefordítható neveket nem engedélyezték. A nyelvhasználattal kapcsolatban szintén hátrányos rendeleteket hoztak, például bíróságon vagy hivatalos helyeken csak a románt lehetett használni vagy a kereskedelmi könyvelésben is csak a románt lehetett használni. A postai dolgozó kötelezhette a magyar nyelvű távirat vagy levelezőlap feladóját arra, hogy csatolja annak a román nyelvű fordítását is, a kereskedőket üzleteikben román nyelvű cégtáblák kihelyezésére kötelezték, és a sort lehetne még (sajnos) hosszan sorolni.[13]

            A botozást mint fizikai erőszakot is tetszés szerint alkalmazták a románok, hogy az erdélyi magyarokat terrorizálják. Botoztak embereket: mert találtak náluk fegyvert; mert nem találtak náluk fegyvert; ok nélkül, megfélemlítés céljából; mert rekviráló románokkal szembeszállt; mert nem akartak papjuk ellen hamisan vallani; mert nem úgy vallottak, ahogy a román csendőr akarta; mert vonakodtak egy csendőrnek szállást adni; mert nem köszönt a csendőrnek; mert magyarul szólt egy katonához. Sokan megúszták pár napi elzárással és gyógyuló sebekkel, de többen bele is haltak ezekbe a verésekbe (mint például az az unitárius fiú Bölönben, akinél egy magyar zászlót találtak és emiatt agyonverték), vagy a helyszínen kivégezték (mint például Szentgericén Gál Gábort, a hitközség pénztárnokát, mert a tiszttel szemben is azt vallotta, hogy az egyik katona ellopta a tárcáját, amit később a katonánál meg is talált. Az azonnal lelőtte.)[14]

 (foly.köv...)

[1] Borbély Andor, Fall Endre, Román uralom Erdélyben, Herczeg Ferenc előszavával, Bp., Revíziós Liga, 1936, 2.

[2]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 64.

[3]    Balogh Artúr, A kisebbségek nemzetközi védelme a kisebbségi szerződések és a békeszerződések alapján, Kájoni, Csíkszereda, 1997, 10-11.

[4]    Balogh Artúr i.m. 12.

[5]    Balogh Artúr i.m. 50.

[6]    Balogh Artúr i.m. 57.

[7]    A román állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló törvény és végrehajtási utasításának magyar szövege. 1. szakasz. Ford. és összeáll. Bartha Ignác, Cluj-Kolozsvár, Tip. Unirea, 1924.

[8]    Balogh Artúr i.m. 65.

[9]    A román állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló törvény és végrehajtási utasításának magyar szövege. 51-es szakasz. Ford. és összeáll. Bartha Ignác, Cluj-Kolozsvár, Tip. Unirea, 1924.

[10]  A román állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló törvény és végrehajtási utasításának magyar szövege. 60-as szakasz. Ford. és összeáll. Bartha Ignác, Cluj-Kolozsvár, Tip. Unirea, 1924.

[11]  Diószegi László – Süle Andrea (szerk.), Hetven év. A romániai magyarság története 1919-1989, Budapest, 1990, 20.

[12]  Diószegi László – Süle Andrea i.m. 21.

[13]  Diószegi László- Süle Andrea i.m. 21-22.

[14]  A romániai magyar kisebbség sérelmei 28-30.