3. Egyházi sérelmek

             A Kisebbségek Védelme tárgyában a Szövetséges és Társult Főhatalmak, valamint Románia között 1919. dec. 9-én Párizsban kötött Szerződés I. fejezetének 2. cikke szerint: „Románia az élet és a szabadság tökéletes védelmét, a vallás szabadgyakorlatát mindenkinek biztosítja.”[1]

             Kimondják a vallásszabadságot, de rendeletekben kikötik, hogy a görög katolikus egyháznak a többi felekezet előtt elsőbbsége van. Azok a lakosok, akiknek őseikre ráfoghatták, hogy görög keleti vallásúak voltak, kötelezően ki kellett lépniük a római katolikus egyházból, gyermekeiket nem nevelhették e vallás szerint, gyermekeiket román iskolákba kellett íratniuk s nevüket románra lefordítva kellett használniuk.

            A vallásszabadság dacára előszeretettel nyomorították meg az életét a más egyházak – főként a történelmi magyar egyházak – tagjainak. Nem egyszer fordult elő, hogy fizikailag bántalmazták a híveket, jogerős ítélet nélkül tartották őket fogva vagy vád nélkül verik őket. Ha hihetünk a panaszok hitelességében, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a románoktól nem álltak távol a középkori eszközök: nyilvános botozás, ütlegelés, verés, megalázás szinte mindennaposak lettek.

1921. szeptember 17-én Arbora községben a tizenöt adventista férfira és nőre támadtak rá istentisztelet közben. A csendőrök Gheorghe Balmos primar vezetésével az összes Bibliát erőszakkal elvették és a gyülekezet tagjait átkutatták. A prédikátort mindenki előtt felpofozták s a jelenlévőket botokkal úgy elverték, hogy arcuk, testük tele lett sebekkel és daganatokkal. Majd a csendőrségre vitték őket s mivel szombat volt, amely az adventisták vasárnapjának minősül, a csendőrök megaláztatásképpen istállótakarításra kényszerítették őket.[2] Az istálló nem egyszer tér vissza úgy, mint a bántalmazások színhelye. Hét baptista panaszolta, hogy Oláhkocsárdon (Kisküküllö m.) 1921. okt.1-én éjszaka a csendőrök elfogták és Dicsőszentmártonba szállították őket. Itt Petrescu csendőrszázados rendeletére ezeket az embereket egy lóistállóba zárták, ahol három csendőr arra kényszerítette őket, hogy hagyják el vallásukat. Mivel ezt nem tették meg, a nadrágot és alsónadrágot levettették velük, csupasz testükre vizes szövetet téve kötéllel addig ütötték őket, míg a román csendőrök bele nem fáradtak. Mivel a magyarok a fájdalomtól ordítottak, szájukat istálló trágyával tömték be s úgy őket verték tovább. Súlyos sebekkel volt testük borítva már, amikor Petrescu százados elé kerültek, ahol egy román pópa és egy civil volt még jelen. Itt a román ortodox pap próbálta rábeszélni őket, hogy hagyják el vallásukat. Miután ragaszkodtak a hitükhöz, a százados hazaengedte őket azzal, hogy ne merjenek baptista módra imádkozni s azután mindennap jelentkezzenek a csendőrségen.[3]

            A panaszokra a bukaresti vallásügyi miniszter újabb rendeletet adott ki a vallásszabadságról, de erre az ortodox papok így feleltek: „A miniszter Bukarestben miniszter, mi papok pedig itt vagyunk miniszterek.”

            A panaszok kivizsgálásának céljából Curtis A. William egyetemi tanár, Felming I. R. világszövetségi főtitkár és Webster I. M. skót lelkész érkezett Erdélybe. Jelentésükből, mely a The Quarterly Register hasábjain jelent meg 1921. februárjában, érdemes szó szerint idézni: „Nagyváradon a református hitközség értékes tagjai családostul a számkivetésben vagy önként csatlakoztak a rendszeresen közlekedő repatriáló vonatokhoz. A hitközség működése katonai vagy rendőri felügyelet alatt korlátok közé szorítva. Kétségbeesés minden házban.[...] Kolozsváron Nagy Károly ref. püspök, mint hogy lakásából már elszakítottak egy részt, hivatalos titkári helyiségeit nekünk éjjelre hálószobákká alakította át. A vendégszeretet ilyentén való gyakorlását a román hatóságok ürügyül használták fel, hogy távozásunk után egy román tiszt családja számára azonnali átadásra hat bútorozott szobát követeljenek. Sem a püspök hivatalos felelőssége, sem felesége súlyos betegsége nem volt elegendő hozzá, hogy visszatartsa őket a rekvirálás végrehajtásától. […]

            Meggyőződtünk róla, hogy durva erőszakosságok egész sora jellemezte a most már átengedett magyar terület megszállását és közigazgatását; hogy a faji bosszúérzet elnézte és elősegítette egy felháborító terrorisztikus politika elkövette sérelmeket, erőszakosságokat, kegyetlenségeket és jogfosztásokat, melyeknek áldozatául előszeretettel választották hitközségeinket és lelkészeinket. Nem azért, mert protestánsok: hanem, mert származásuk és iskoláztatásuknál fogva magyarok.

            Lelkészek és tisztviselők – kiket kihallgatnak – csapatostul lettek megbotozva, bebörtönözve, vagy erőszakkal, vagy halállal fenyegetve. Egyeseket hónapokon át tartanak börtönben anélkül, hogy ítélet vagy legalább törvényesen emelt vádak alapján cselekednének. Jogorvoslás iránti igényeket rendre nem vettek figyelembe, vagy visszautasították és mint Románia jó hírnevén ejtett sérelmet: büntetéssel torolták meg. A nyelvhez és a fajhoz való ragaszkodást politikai bűnnek tekintik.”[4] Még a külföldi biztosok előtt is nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy a történelmi magyar egyházakat minden lehetséges módon el akarták lehetetleníteni, hiszen tudták, hogy ez jelenti az erdélyi magyarság egyik legerősebb bástyáját.

            Nem válogatnak az erőszakos eszközökben. Üldözik a történelmi egyházak vallását, külön engedélyhez kötik az egyházi összejövetelek megrendezését és sokszor be is tiltják őket, a papokat és családtagjaikat bántalmazzák,megbotozzák, ítélet nélkül börtönbe zárják vagy véglegesen kiutasítják őket az országból. Azokkal is elbánnak, akik már nyugdíjazva vannak, hiszen a román állam megakadályozza a nyugdíjas papok, özvegyek és árvák ellátását.

4. A felekezeti iskolák sérelmei

            Az 1921. július 31-án (M.O. 82.sz) földtörvény szerint a nagyváradi, gyulafehérvári, temesvári és szatmári római katolikus püspökség birtokainak 95%-át, az erdélyi és a Királyhágón túli református egyház területeinek 45%-át sajátították ki. A romániai magyar egyházak 371.614 hold birtokából összesen 314.199 holdat (84.5%) vettek el. Mivel az egyházaknak nem maradt földjük, drasztikusan lecsökkentek a bevételek is. Így a maréknyi iskolát is igen nagy nehézségek mellett tudták csak fenntartani.

            „A Kisebbségek Védelme tárgyában a Szövetséges és Társult Főhatalmak, valamint Románia között 1919. dec. 9-én Párizsban kötött Szerződés I. fejezetének 9. cikke szerint: „A faji, vallási vagy nyelvi kisebbségek jogilag ugyanazt a bánásmódot és biztosítékot élvezik, mint a született románok. Joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási, szociális intézményeket, iskolákat, nevelőintézeteket létesíteni, azokat igazgatni, felügyelni, azokban saját nyelvüket szabadon használhatják és vallásukat szabadon gyakorolhatják.”[5]

            Ugyanezt a gyulafehérvári határozatok és a párizsi kisebbségi szerződések is kimondták, azaz az államnak kötelessége biztosítani a kisebbségek anyanyelven való tanítását: „minden kisebbségnek joga van a saját nyelvén tanulnia”. Eszerint a kisebbségek saját költségükön fenntarthatnak iskolákat, vagy ha az adott területen meghatározó a kisebbség számaránya, akkor a román államnak kötelessége nemzeti nyelvű osztályokat indítania. Ezek a rendelkezések azonban a valóságban nem valósultak meg. Körülbelül 900 állami iskolából szorult ki a magyar nyelv. A felsőfokú oktatást 1919-ben felszámolták, és a középfokú magyar oktatás lényegében a húszas évek közepére megszűnt. A történelmi magyar egyházak ellen indított „hadjárattal” párhuzamosan tették tönkre a magyar nyelvű iskolarendszert. A korszak legmeghatározóbb erdélyi költője, Reményik Sándor egyik leghíresebb költeményében, az 1924-ben írt Templom és iskola című versében szembesít a templom- és az iskolabezárásokat követő veszélyekkel.

            Csak a felekezeti iskolákban tanulhattak továbbra is a diákok magyar nyelven. Mivel azonban a magyar történelmi egyházaknak a jövedelme erősen megcsappant az 1921. július 30-i földreform törvényének következtében, ezek az iskolák nagyon nehéz anyagi körülmények között működtek, folyamatos állami felügyelet mellett.[6]

            Mindezek mellett az egyházi iskolákat 1921 után egy sor diszkriminatív intézkedés is sújtotta, mint például: ezen tanároktól megvonták a vasúti félárú jegy kedvezményt, a felekezeti iskolákba nem iratkozhatott be eltérő vallású tanuló, nem taníthatott más vallású tanár, az iskolák államsegély-kérelmét elutasították, ezen iskolák tanárainak nyugdíjigényét a román állam nem ismerte el, a tanárokat román nyelvvizsgára kötelezték és sokakat elbocsájtottak azon a jogcímen, hogy elégtelen a nyelvtudásuk.[7]

            Az impériumváltást követően az egyházi iskolák saját épületeikben kezdik meg a magyar anyanyelven való oktatást, de ezeket az épületeteket a román állam kisajátította, s nagy részükben román nyelvű iskolát nyitott, így az egyházi iskolák hajléktalanok lettek.[8] Több felekezeti iskolát ledegradálnak magániskolákká, s a tanulóknak vizsgázniuk kell a román iskolákban. Egy-egy ilyen vizsga díja elég sok volt: 500 lei. Megszabják a felekezetek iskolai nyelvhasználatát is. Mivel nem iratkozhatott be más felekezethez tartozó iskolába a gyermek, ezért bizonyos iskolákat gyerekhiány miatt be kellett zárni, s ezek a tanulók kötelezően román nyelvű intézményekbe iratkoztak be.[9] Ezek ellen a rendelkezések ellen folytonosan tiltakoztak a különböző felekezetek vezetői. Felszólaltak amellett is, hogy igazságtalanság elvenni a szülő azon, a nemzetközi szerződésben is biztosított jogát, hogy szabadon dönthet arról, melyik iskolába adja a gyermekét. A katolikus intézményekben megtiltották a hitéletet ápoló egyesületek – úgy mint Mária-kongregáció vagy legényegyletek – működését. Sorra zárják be azokat az iskolákat is, ahol magyar anyanyelven tanítanak.[10] Nem egyedi példa a korszakban az sem, hogy tanítókat függesztenek fel állásukból arra az indokra hivatkozva, hogy egy idegen ország földrajzát és történelmét tanítják. Nem csak a tanítás nyelvébe, hanem tartalmába is beleszólt tehát a román állam, szigorúan betartatják a pedagógusokkal a tankönyvek ismeretanyagát. Az állásukból felfüggesztett tanítók nem tudtak újra elhelyezkedni, így egy részük szintén a repatriálás mellett döntött.

            Míg állt a Kormányzó Tanács (1920. április 8-ig), addig a magyar nyelvű felekezeti iskolák száma megnőtt, így az állami iskolák elrománosításával párhuzamosan lehetőség nyílt a magyar intézményekben való tanulásra, megfelelően a nemzetiségi összetételnek: „az elemi iskolákat tekintve a 600 állami és 1068 felekezeti magyar iskola az összes erdélyi elemi iskola 30%-át tette ki, amely megegyezett a nemzetiségi számaránnyal. Kedvező volt a líceumok, polgári iskolák és tanítóképzők mutatója (51%, 48%, 48%). A Kormányzó Tanács megszűnte után az erdélyi oktatásüggyel a Kolozsvárt létrehozott Közoktatási Főtitkárság foglalkozott, melynek feladata „a román nemzeti érdekekkel nem összeegyeztethető intézkedések” megszüntetése illetve „az egységes román nemzeti oktatás bevezetése”.[11]

            Iskola csak az Oktatási Minisztérium engedélyével létesíthető, az oktatás az egész országban egységesnek kell lennie és ellenőrzése állami feladat, az oktatás nyelve román, „a más mint román nyelvű népességű községekben a közoktatásügyi miniszter által elemi iskolák létesíthetők az illető népesség előadási nyelvével, ugyanolyan arányban, mint a román községekben.” Azonban az aránylagosságról szóló kitétetel nem valósult meg a végrehajtás során. (1933-ban az iskolák 10%-a volt magyar vagy magyar tagozattal ellátva ami nem felelt meg a magyarság 24.4%-os részarányának). A helyzet ennél sokkal kétségbeejtőbb volt, hiszen az 1935/1936-os tanévben a beiratkozott 96809 magyar tanulóból csak 4527 tanulhatott anyanyelvén. A magyar állami iskolák tömeges beszüntetésére jellemző adat az, hogy 1937-re a döntő többségben magyarok lakta Csík megyében nem volt magyar nyelvű állami oktatás.

            Az új oktatási törvény diszkriminatív és sértő volt a kisebbségek számára. Kimondta, hogy azok a szülők kötelesek gyerekeiket román iskolákba járatni, akik „elfelejtették” anyanyelvüket, vagyis akik román származásúak. Ez magával vonta azt a problémát, hogy sok magyart neve alapján „vissza” románosítottak, így ezen családok gyermekei csakis románul tanulhattak kisiskolás koruktól kezdve. Az említett 8. és 19. törvénycikk csak az elemi iskolákra vonatkozott, így óvodákban vagy felnőtt oktatásban az egységes nyelv kivétel nélkül a román volt.[12]

            Egyetemet és főiskolát csak az állam tarthatott fenn. A Romániához csatolt területeken található felsőoktatási intézményeket külön rendeletek útján „nacionalizálták”. A Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent) 1919. szeptember 23-án pl. a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet román egyetemmé (I. Ferdinánd Egyetem) nyilvánította s erre a sorsra jutottak az alábbi intézmények: Kolozsvári Gazdasági Akadémia, Kolozsvári Kereskedelmi Akadémia, a Nagyváradi Királyi Jogakadémia. Bezárták a máramarosszigeti Református Jogakadémiát, a kolozsvári, nagyszebeni, szatmárnémeti és temesvári római katolikus és a kolozsvári református polgári iskolai tanárképzőket. Végül a magyar nyelvű felsőoktatás kizárólag a lelkészképzésre korlátozódott.[13]

            A kolozsvári egyetem tanárait első körben, 1919. máj.11-én felszólították a hűségeskü lerakására, amelyet a tanárok zöme megtagadott, amely egyenlő volt az eddigi jogokról való lemondással.[14] Hiába hivatkoztak a hágai egyezmény pontjaira (45. art. : a megszállott terület lakosságát a megszálló hatalom iránti hűségesküre kényszeríteni tilos., 56. art: az oktatás és a tudomány számára rendelt intézmények tulajdona, ha államiak is ezen intézmények, magántulajdon gyanánt kezelendők), a román állam teljes irányítás alá vette az egyetemet. Azon tanároktól azonban, akik letennék a kívánt esküt, pedig megkövetelnék, hogy két éven belül sajátítsák el a román nyelvet a célból, hogy előadásaikat már hibátlan románsággal tarthassák meg. Ilyen tanárok nem akadtak Kolozsvárt. A tervezett eskü napján (máj. 12-én) megérkezett a rendelet arról, hogy az egyetem épülteit és felszereléseit a román állam erőszakkal birtokba veszi: „dr Borza Sándor úr (nagyszebeni román kormányzótanács megbízottja) kijelenti, hogy így kényszerül erőszakot alkalmazni erre a célra felhívja a román megszálló hadsereg két szolgálatban lévő emberét, kiknek megjelenése, vállérintése erőszaknak tekintvén, Győrffy István igazgató kijelenti, hogy az erőszaknak enged.”[15]

            Ugyanezeken a napokon játszódnak le hasonló események Erdély többi felsőoktatási intézményében. Ugyanúgy, mint Kolozsvárról, a többi intézményből is távoznia kellett a teljes tanári karnak, némelyek ellen személy szerint eljárást is indítottak románellenes összeesküvés címén, így az egyetemi és főiskolai tanári rétegnek nem maradt más választása, mint elhagyni Erdélyt, repatriálni.

[1]    A romániai magyar kisebbség sérelmei (1919-1922), Magyar-Székely Egyesület, Hn.1922, 8.

[2]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 10.

[3]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 9.

[4]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 11.

[5]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 16.

[6]    Diószegi László- Süle Andrea i. m 22.

[7]    Diószegi László- Süle Andrea i.m 24.

[8]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 17.

[9]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 21.

[10]  A romániai magyar kisebbség sérelmei 22.

[11]  Diószegi László- Süle Andrea i.m 23.

[12]  Diószegi László- Süle Andrea i.m 25.

[13]  Diószegi László- Süle Andrea i.m 32.

[14]  A romániai magyar kisebbség sérelmei 39.

[15]  A romániai magyar kisebbség sérelmei 45.

A képeslap eredetileg a Zempléni Múzeum (Szerencs, 0152487) gyűjteményéből származik

Forrás: http://postcards.hungaricana.hu/hu/search/results/?query=SZO%3D%28Reform%C3%A1tus+Koll%C3%A9gium%29&page=1&per_page=50