Reményik Sándor és Áprily Lajos barátsága a világégést követően, 1920-ban mélyült el, és vált a magyar irodalomtörténet egyik legőszintébb, legszebb költőbarátságává. Kettejük levelezésében nem tudjuk fel nem fedezni a hasonlóságot és a párhuzamot Arany János és Petőfi Sándor között kialakult barátsággal: az önzetlenség és az őszinte megbecsülés hozta a lehető legközelebb e költőszíveket. Költészetük, világszemléletük, és érzésviláguk egymáshoz közelállósága teremtette meg bennük az egymásiránti végtelen szeretetet és megbecsülést. Reményik Sándor irodalomszervező munkássága és első kötetei hamar meghozták a hírnevet, Erdély-szerte ismertté vált, s vele együtt Áprily Lajos is az erdélyi költészet meghatározó lírikusává vált. Így nemcsak a magánéletben lettek egymás hű barátai, hanem az erdélyi irodalom terén is kart karba öltve alkottak és gyarapítottak. Ligeti Ernő visszaemlékezésében így ír erről: „Már ettől az időtől [t.i. az Erdélyi Szemle szerkesztésétől] kezdve beszélhettünk e két költői név elválaszthatatlan összefonódásáról. Reményik és Áprily jelentik a korszak végéig az erdélyi líra legemelkedettebb csúcsait.”[1]

Az 1920-as évek harcai (mind az élet, mind az irodalom terén) megviselte mindkettőjük szervezetét és lelkét. Mégis, levelezésükből egyértelműen látszik, mint segítették át egymást a történelem és az élet viharain, és közös erővel tették le a két világháború közti erdélyi magyar líra tematikus és hangulati alapjait. Egymás költészetének rajongói voltak; leveleikben is idéztek verseket a másiktól, elemezték, ízlelgették, sőt, évek múltán is fel-felidéztek egy-egy sort, a régi múltba való visszatekintésképpen. Költők, testvérek: „poéta-testvérek” voltak ők. Reményik meleg szeretettel írta Áprily 1923-ban megjelent kötetéről: „Nekem az egész erdélyi poézisben ma is Te vagy az, akihez legközelebb állónak érzem magamat. Az én verseim testvéreinek érzem a tieidet, de ideális testvéreknek. Mert bennük kiegészítve, megteljesítve, salaktalanítva látom a magam álmait. Amit én Erdélyről és Erdélynek, Erdély magyarságáért valaha írtam, az mind benne van egyetlen versedben, tömören, mindent-sejtetőn és minden fájdalmat kiegyensúlyozó szépséges hatalommal. Ott remeg benne ennek az egész nagy érzésnek absolutuma, kihámozva minden esetleges héjából, s belevésve egy el nem múló, tökéletes formába. (…) Órákig foglalkoztatni tud egyik-másik. Nem tehetek róla: olyan elemeket kombinálsz, hogy az én számomra nem egy költői arcképet, hanem a költészetet jelented, ahogyan én azt magamban öntudatlanul megfogalmaztam. Nekem ez kell. Se több, se kevesebb.[2]”

Levelezésük egyben érdekes kordokumentum is, hiszen életüket, mindennapjaikat a legőszintébben írták meg egymásnak. Őszintébb, mint a költészet, mint a napló, mert igaz érzések és gondolatok vezették a tollat a papíron, mely megvitte a hírt a lelkitársnak. Oly dolgokról értesül az utókor is, melyek egy sajátos történelmi helyzetben történtek. A két világháború közti erdélyi magyarság megmaradásáért vívott küzdelemben azonban mindkettőjük idegei tönkrementek. Igazi vallomást olvashatunk a nagy betűs emberi Jóról, a Helytállásról, a Szeretetről. Levelezésük hangulata legtöbbször emelkedett, ünnepnek élték meg a másikkal való találkozást: vagy a személyes vagy a papíron való találkozást. Keresték a megfelelő, nyugodt alkalmat, mikor csak a levélre tudtak figyelni tetemes munkájuk közepette, s szabadkoztak, ha sebtiben kellett papírra vetniük gondolataikat.

Levelezésük a legmélyebben őszinte, a kölcsönös szeretet és tisztelet sugárzik ki belőle. Ezek nem üres frázisok és kötelező fordulatok, hiszen – egészen Reményik 1941-ben bekövetkező haláláig – leveleik végig igaz ragaszkodásról tesznek tanúbizonyságot. Reményik lelkéből írta Áprily Lajosnak 1939. szeptember 5-én: „Nyáron sok régi írásomat, levelemet rendezgettem, s belőlük a Veled való barátságomnak annyi meleg emléke sugárzott ki. Nem tudom a Sorsnak, Életnek, Istennek eléggé megköszönni, hogy Te voltál és vagy számomra”[3]– Áprily mélyen meghatódott e vallomáson, s hasonló szeretettel válaszolt: „Amit barátságunkról írtál, annak megírására én készültem sokszor, mert magamat éreztem sokkal nagyobb adósnak. Mindenesetre csodálatos volt, bizonyosan magasabb rendelés, hogy amikor annyi minden pusztult, mi halálig tartó, egymást építő barátságot kötöttünk.”[4]

Barátságukat 1920-ban mélyítették el, levelezésük is ekkor indult meg. Áprily azonban korábbról ismerte Reményiket, „A megváltó vers” című visszaemlékezésében a következőképp írt Reményikről: „Sokszor láttam őt az osztálytársak hancúrozó csoportjában, vagy egyedül, s később is – amikor már elhagytam a kollégiumot – a csendes Hója-soron, ahol nyarait töltötte. (…) Nemesebb, finomabb, szellemibb, s korai szellemiségében bájosabb fiúarcot (…) azóta sem láttam.[5]”

Leveleikben nyomon követhető a fokozatos közeledés, az első darabokban örömmel vegyített feszélyezettség érezhető ki, azonban pár levélváltás után már kialakult az a hangulat és közvetlenség, mely életük végéig jellemezte a barátságukat. Reményik Sándor már 1920. március 6-án papírra vetette azokat a sorokat Áprily Lajosnak, melyek őszinte vallomást fejeznek ki: „Már régebben akartam írni Neked, (elutazásod után többször gondoltam rá) hogy kifejezzem azt a mindinkább erősbödő érzésemet, hogy a mi találkozásunk, - ha Te is úgy akarod, - nem lehet olyan efemer jellegű[6], amilyenek az olyan futólagos találkozások lenni szoktak. Mert én úgy érzem, hogy ez igazi lelki találkozás volt.[7]”. Áprily e vallomásra válaszlevelében így reagált: „Már régebben akartam irni Neked, hogy kifejezzem azt a mindinkább erősbödő érzésemet…” Ugy-e, fölösleges folytatnom? Nem idézni akarok, hanem a magam érzéseinek kifejezést adni, de tehetek-e róla, ha Te elirtad előlem a mondanivalót? Hagyományaim és terméketlen disharmóniám s a te termékeny harmóniád ellenére is az első perctől fogva éreznem kellett, jóval a személyes találkozás előtt, hogy az ideális romanticismusban („szabadító tendentia”) rokonai vagyunk egymásnak.”[8]

Az 1920-as évek elején büszkén hirdették, hogy az erdélyi írók harcostársak, akik a magyarság megmaradásáért utolsó erejükkel harcolnak, s Áprily is alappillérnek számított. Erre reflektálva Reményik Sándor másik barátjának, Olosz Lajosnak 1921 márciusában írta: „Egy zilahi lap, az Áprily kötetéről írván négyünket említ mint Erdély reprezentatív költőit: Áprilyt, Berde Máriát, Téged [Olosz Lajos] és engem. „Az elszakított Erdély talajából egyszerre dúsabban és gazdagabban, mint valaha, nőnek a magyar költészet különös virágai.” És igaza van. Mi itt és most találtuk meg igazán önmagunkat, értékeinket és kötelességeinket. És azért vagyok én ma inkább, mint bármikor, az ittmaradás fanatikusa – számomra ez nem kérdés többé.”[9] Azonban Reményik Sándor és Áprily Lajos már barátságuk hajnalán egy sorsdöntő problémával álltak szemben: 1920 végén repatriáló vonatok hosszú sora hagyta el Erdélyt. Ez év novemberében, akármilyen hihetetlenül is hangzik, a politikai helyzet Reményiket is megingatta az „ittmaradás” eszményében: mikor többek között húga is elutazni kényszerült, s elkeseredetten írta Áprilynak: „Nagy megrökönyödéssel olvastam, hogy besoroztak. Ez azonban távolról sem jelenti a tényleges szolgálatot még. Ha komollyá válna a dolog, én is föltétlenül repatriáltatom magamat. Ezért is szeretnék most ott egy kicsit körűlnézni.”[10] Megdöbbenéssel olvastam ezeket a sorokat: még Reményik fejében is megfordult ez a gondolat, s ez nem felelőtlen, elhamarkodott kijelentés volt a részéről: inkább a mélységes bánat tört fel belőle, reménytelennek látva az erdélyi helyzetet. Pedig az Eredj, ha tudsz költője az itthon-maradásra szólított fel már 1918 végén. Az azóta eltelt idő pedig könyörtelenül bebizonyította neki, hogy kisebbségi magyarnak lenni Erdélyben a legkeményebb helytállást és hitet követeli meg.

A két barát egyénisége különböző volt s folyamatosan változott. A húszas évek legelején Reményik számított az egyik alapkőnek az erdélyi magyar kultúra életében, az ő versei adtak erőt és irány sok kétkedő léleknek, Végvári verseit határoninnen és -túl is kéziratban másolták és rejtegették, mint valami féltett kincset. Azonban a folytonos harcok megviselték az amúgy sem erős idegzetű költőt, fájt neki a csalódások, kihasználások sorozata. Pár barát állt csak mellette, akik támogatták és vigasztalták. Így maradt ereje Reményiknek arra, hogy Erdély-szerte megjelenjen irodalmi esélyeken, melyeket nem ritkán furfangosan kellett megrendezni, hogy az államhatalom be ne tilthassa. Ez rengeteg energiájába került. Csak egy példa a sok közül Reményik 1922. május 10-én kelt leveléből: „Székelyudvarhelyi estélyünk nagyon szépen sikerült, jól esett ott egy csomó érdekes emberrel együtt lenni. Most azonban kissé aggasztó epilógusa van az ügynek, amint azt az Ellenzék mai számában olvashatod. Mindnyájunk ellen eljárás van folyamatban, egyelőre azonban csak az udvarhelyieket idézték meg az ottani sziguranciára. Semmi komolyabb ok nincs rá, s így remélem nem is lesz komolyabb baj belőle, ámbár az ördög nem alszik.”[11]

 Ezekben az időkben már többször panaszkodott fáradtságra és arra, hogy nincs ereje semmire, rosszul osztja be idejét. Reményik a világtól lassan el akart távolodni, csak kötelezettségei nem hagyták, de idegei egyre betegebbek lettek. Legfontosabb támasza ezekben az időkben Áprily és Olosz Lajos voltak. Áprily megismerkedésükkor megtiszteltetésnek vette a nagy költő barátságát, azonban ez hamar átforrósodott igazi testvériséggé. Áprily az irodalmi harcszíntéren még kezdőnek számított, Reményik vezette s adott neki tanácsot. Emlékezetes ennek egy jó példája: az induló Napkelet című folyóiratot Reményik veszélyesnek, az erdélyi magyarságra káros jelenségnek értelmezte, miközben a Napkelet Áprilyt be akarta vonni munkatársai közé. Reményik ekképp vélekedett a folyóiratról: „Énnekem szinte fizikailag lehetetlen ezzel a társasággal együtt menni. Az objektivitásomat szerencsére az is fedezi, hogy a lapjukban már megjelent egy versem, így legalább a sértett hiúság, bosszúvágy stb. motivumok kicsinyes vádja ellen is vértezve vagyok. – Pedig a lap mindamellett nem egészen rossz.[12]”Majd pár hónappal később még tovább foglalkozott a témával: „Nagyon szomorú gondolat volt nekem, hogy a Napkelet legyen az egyetlen megnyilatkozási lehetősége Erdély legjobb íróinak.”. Az erdélyi magyarság nem tudott összefogni politikai és irodalmi meggyőződésüket félretéve, s azok, akik nemcsak a magyarság, hanem a transzilvánista eszmén alapulva a népek közti barátságot és toleranciát hirdették, mint Reményik Sándor, Áprily Lajos és baráti körük, őket ezek a harcok mélységesen feldúlták.

Áprily Lajos azonban e kezdeti naivságát levetkőzve, egyre biztosabb lelki támaszává vált gyengülő barátjának. Áprily nem engedhette meg magának a teljes elhagyatottságot és depressziót, hiszen tanári kötelezettségei és a családja iránt érzett felelősségérzete továbbhajtotta. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy könnyedén vette volna az akadályokat, ő is ugyanúgy neurastheniában szenvedett, mint Reményik, de a fentebb említett okok miatt ideje se volt elhagynia magát. Ő vált az 1924-től egyre többet gyengélkedő költő aggódó testvérévé, ekkor írott levelei végtelen megértést és szeretet sugalltak: „Nagyon sajnállak, amiért egészségi állapotod annyira keserít. Rutinirozott neurastheniás vagyok, hidd el nekem, s ismerem a betegséged minden titkát. (…) Sokszor voltam már én is annyira elkeseredve, hogy alig birtam az életet, de a legnehezebb pillanatokban mindig jött egy enyhítő fordulat. Fogadd meg a szavam: jőjj el velem júliusra Enyedre. Azt hiszem, nem fogod megbánni.”[13]

Áprily 1924-ben családjával Kolozsvárra költözött, Kuncz Aladárral együtt szerkesztette az Ellenzék című folyóirat vasárnapi mellékletét, melyet színvonalas irodalmi mellékletté varázsoltak. Ettől az időtől kezdve gyakrabban találkoztak személyesen, a levelek száma csökkent, bár Reményik folyamatos betegeskedése és kezelése a nagyváradi premontreiek rendházában okot adott a gyakoribb levélváltásra. Áprily is belekerült a szerkesztői munka őrlőkövei közé, így barátja jelenlétére, személyére nagyobb szüksége lett volna, mint valaha. Fájdalommal vette tudomásul, hogy Reményik állapota keveset javult. Leveleiben a folytonos aggódás nyilvánul meg: „Rosszul esik, hogy ilyen sokáig kell Váradon maradnod. Ilyen hosszu távollétedre nem voltam elkészülve.(…) Gyógyulj meg és jöjj haza minél előbb. Nagyon érzem a hiányodat. [14]”

Ahogy életük és munkásságuk, ugyanúgy költészetük is egybefonódik, egymás kiegészítői lesznek, s bár stílusuk eltérő, mégis egy komplett egészt alkotnak. Témáik közül a transzilvánista eszmét kifejező versek mellett az erdélyi természet szeretete, a havasok iránti olthatatlan szerelem jelent meg hangsúlyosan. Reményik így vallott erről: „A természet szeretete általad, a veled való érintkezésben, úgy érzem, kimélyült bennem s ezért végtelen hálás vagyok – Neked.”[15] Áprily természetszeretete lírájának meghatározó vonása, kettejük között ez is összetartó kapocs, s ezt alátámasztják 1921 júniusában kelt sorai: „Könnyű benned a havasi érzéseket feltámasztani, mert nagyon sok reminiscentiával[16] rendelkezel.”[17]

Reményik 1921 nyarán Radnaborbereken a havasi világ élményéből táplálkozva egy kötetre való költeményt írt, melyek ősszel Vadvizek zúgása címmel jelent meg. A két költő-barát verseiket kézzel újraírva gyakran mellékelték leveleikhez, s soha nem felejtkeztek meg arról, hogy az adott verset ízlelgessék, megdicsérjék, és megírják, milyen hatással volt rájuk. A borbereki versek kéziratait is elküldte Reményik barátjának, aki meg is írta véleményét a ciklusról: „Az én számomra emlékidéző erejű valamennyi darabja a ciklusnak s ha elég autentikusnak tartasz ilyen hangulatok megítélésére: hidd el, a te ábrázolásodban is él a havas.”[18]Reményik a pozitív kritikát jó szívvel vette, minden sorából árad a megkönnyebbültség és az a boldogság, hogy örömet tudott szerezni velük Áprilynak. Ugyanakkor vallomás is az ott eltöltött hetekről, s ez irodalomtörténeti kordokumentumként is értelmezhető, hiszen egy egész ciklus keletkezéstörténetébe pillanthatunk bele: „Nagyon jólesik az a megállapításod, hogy az én verseimben is él a havas. Ennek talán az a magyarázata ezúttal, hogy soha sem volt alkalmam még ilyen nyugalmasan merülni el a természetbe, mint a Borbereken töltött hetek alatt. Különösen örülök, hogy a „Lovas favágó” tetszett. Kell, hogy legyen benne valami erős képszerűség, mert a fiúk itt szintén azonnal festményhez hasonlították. Ezt én testi szememmel is így láttam egy este. De azonnal megfogott az allegóriára való alkalmassága is a képnek és már határozottan ilyen tendenciával is írtam meg. Van nehány ilyen darab a cziklusban. A „Telefonpózna” is ilyen. De az inkább öntudatlan Áprily-hatás talán, „Az irizórai szarvasnak” egy változata.”[19]

Egymás felé érzett szeretetük nemcsak levelekben nyilvánult meg, hanem a másiknak ajánlott verseikben, köteteikben. Költeményeik léleküdítők, nehéz pillanatokon, élethelyzeteken segítették át egymást velük. Áprily Lajos 1921 Karácsonyán ekképp köszönte meg a neki ajánlott Vadvizek zúgása című kötetet: „Nagyon kedves karácsonyi ajándékul érkezett meg a leveled. A Vadvizek zúgását különösen köszönöm Neked. Odatettem a gyermekek karácsonyfája alá, a jutalomkönyvekre s hálával gondoltam rád, aki napok óta tartó depressiómban ilyen szem-és léleküdítő gyönyörűséget szereztél. Hiusággal vegyes büszkeséggel fedeztem fel az ajánlásban a nevemet s egyúttal restelkedtem és bánkódtam is egy kicsit, hogy kitüntető reám-gondolásodat hasonló módon nem viszonozhatom. Azután végig olvastam – most már nyomtatásban – az egész sorozatot, s életre keltettem a magam szundikáló havasi ideológiáját egész tartalmával.” Áprily azonban a köszönetnyilvánítás után rezignáltabb hangon folytatta: „Szomorúsággal érzem, hogy ez én produktivitásom mostanában a minimumra csökkent, ami annál elkeserítőbb, mert egy meglehetősen kilátástalan forma-válsággal áll összefüggésben. Rím-Katzenjammernek neveznék a legszívesebben. A jámbikus-rímes megoldás egy idő óta megint nem lelkesít többé.”[20]

A két barát az ún. alkotói válsággal többször küszködött. A valós élet viharai, hétköznapok problémái kivették erejüket, próbára tették helytállásukat, s a felgyülemlett gondolatokat, erőket nem tudták versbe önteni. Megkönnyebbüléssel újságolták, ha feltört bennük a bujdosó karszti víz, és akkor ontották a verseket, egyik remekművet a másik után, de „az-alkotni-nem-tudás” visszatérő jelenségként árnyékolta be életüket. Áprily 1922 januárjában kelt levelében kérdezte barátjától: „De honnan ered a Te tartós csüggedtséged? Szeretnék egy-két plusz napot Kvárt tölteni s bizalmasan elbeszélgetni Veled és veletek. Signa eadem dont plus: hátha a mi lehangoltságunk találkozása is valami positivumot eredményezne?[21]” Reményik egyszerűen, de tömören válaszolt: „Lehangoltságom oka? Nem külső körülmények. Rossz fizikum és gyenge lélek. És ez örök baj.”[22]

E költői lélek az 1920-as évek viharait nehezen élte meg. A Pásztortűz körüli hatalmi civódások kikezdték amúgy is gyenge idegeit, elveszítette bizadalmát abban, hogy valaha is tud még mit tenni az erdélyi magyar irodalomért, és a kultúráért. Ezt az érzését barátjának 1923. július elsején egy rezignált hangú levélben írta meg: „Egyébként életem elég döntő fordulatot vett. Tegnap hivatalos levélben és ezúttal végérvényesen lemondottam a Pásztortűz mindennemű szerkesztéséről.(…) Általában nem akarok már sok vizet zavarni az erdélyi irodalomban. Ha volt itt valami szerepem: jól-rosszul (inkább rosszul!) eljátszottam. Érzem, hogy vége.” [23]

Reményik többször érezte úgy, hogy tényleg vége az ő pályafutásának és az erdélyi irodalomban való szerepének, de érzései, poétalelke mégis hajtotta, s továbbra is az egyik legmeghatározóbb erdélyi lírikus tudott maradni. 1934-ben Spectator írta róla Tisztítótűz című tanulmányában: „Reményik Sándor nemcsak önmagát és költészetét képviseli, hanem a transzilván magyar és általános emberi jelentőség szellemi összességét: a könyvet, a lapot, a képet, az iskolát, a színházat, a templomot, a zenét, mindent, ami igazi emberfiának lelki építésére való.[24]” Folyamatos betegeskedése átmenetileg elvehette erejét, de mégis csendes magányában, és jobb napjain – hogy őt idézzem – versekbe tudta önteni lelkének minden rezdülését. Munkatársai is aggódva figyelték, és nem engedték, hogy mélabús hangulatába végleg elsüllyedjék. Mosolyogtató a következő idézet Reményik leveléből, 1926-ból: „Versnek, de még olyasféle hangulatnak is réges-régen nyoma sincs nálam. [Kuncz] Aladár épen most csendes szemrehányásokat tett nekem, kedvesen mosolyogva, ahogy szokott. Mondtam neki, hogy nincs és nem is lesz többé soha. De azt mondja, ő emlékszik, hogy azelőtt két esztendővel is épen ezt mondtam neki. Látod, még az ember melanchólikus hangulatát sem engedik egészen kiélni. Milyen szép és „abszolut” dolog azt mondani: soha többé nem irok verset. És mindig akadnak ilyen gonoszcsont ünneprontók.”[25]

Áprily tevékenyen egyre többet vállalt, de sajnos a kor politikai-gazdasági helyzetében mégsem tudta biztosítani családjának a megélhetést. 1929-re döntött végképp úgy, hogy elhagyja szülőföldjét és Budapestre költözik. Levelezésükben nincs sok nyoma ennek a döntésnek, hiszen a kézirattári anyagban 1928. december 3-i levél után már az 1929. május 23-án keltezett levél következik. Tehát a repatriálás konkrét előzményét nem tudjuk itt nyomon követni. Reményik természetesen aggódott barátja sorsa iránt, s míg ő Nagyváradon gyógyult, addig Áprily elköltözésüket szervezte. Reményik írta Váradról 1929. május 29-én: „Nem gondolok sokat az elmeneteletekre, mert egyáltalában nem sokat gondolok másokra, oly önzővé tett betegségem. /Vagy talán mindég az voltam?/ De néha mégis eszembe jut. Akkor aztán fáj erősen, s leginkább az fáj, hogy amig itt voltatok, nem birtam igazán együtt lenni veletek a szó legmélyebb értelmében.”[26] Érdekesnek tűnik számomra, hogy Reményik Áprilynak írott soraiban nem vall annyira fájdalmasan barátjának elmeneteléről, mint más leveleiben. Áprilyt biztatta, támogatta, bár érzékeltette, hogy szívéből egy darabot tépnek ki, mégis pozitívabb hangulata van a leveleknek: „Én nem fogom neheziteni Nektek a búcsúzást, mert nem is búcsúzom többet. Egyszerüen a viszontlátásig kezet fogok veletek. Hálás mindég vagyok Nektek hű és tiszta barátságotokért, annyi kedves óráért, annyi szép emlékért.[27]”

Reményik legbensőbb fájdalmát csak Olosz Lajosnak írott leveleiben engedi kifejezésre juttatni. A legjobban ezekből a sorokból érthetjük meg, mit is jelentett neki Áprily barátsága és munkássága. Mit jelent a költőnek a költőtestvér és mit fog jelenteni hiánya. És mit szimbolizál Áprily elmenetele. Reményik, transzilvánista eszméinek megfelelően, „a szülőföldön maradás bármi áron” felfogását hirdeti, s a tény, hogy Áprily feladja a harcot, felkeltette benne a félelmet, hogy másoknak is útmutatóvá válhat. Erdély legjobbjai már 1918 és 1921 között egy hullámban elhagyták hazájukat. Reményik így vallott Áprily repatriálásának tényéről Olosz Lajosnak: „Néha úgy érzem, kivált, most az Áprilyék egyre aktuálisabb elmenetelével kapcsolatban, hogy összeomlik minden körülöttem, az egész világon. Nemcsak ők… Úgy félek, hogy ez az ő elmenetelük félelmesen példaadó lesz megint. Mintha valaki végzetesen és visszavonhatatlanul mondotta volna most ki, hogy itt magyar élet többé nem lehet és ez kapcsolódik azzal a gondolattal nálam, melyet állandó szenvedéseim váltanak ki, hogy az én számomra nincs többé élet egyáltalában.”[28]

Áprily versben búcsúzott el Erdélytől, az erdélyi emberektől, és harcostársaitól; egész Erdély döbbenten vette tudomásul ezt a döntést. Van, ki megértően, van, ki kétségbeesett-támadóan nyilvánította ki véleményét az újságok hasábjain, de Áprilyt nem lehetett már eltántorítani. Reményik nem cikket, hanem válaszverset írt barátjának, Elmégy… címmel, mely verset Áprily meghatottan köszönte meg 1929. június 13-án kelt levelében: „Szerettem volna szóval vagy talán inkább szemmel, kézfogással megköszönni a mélyből buggyant verset, melyet versben is bejelentett távozásom alkalmával hozzám intéztél.(…)” Majd kicsit lejjebb folytatta: Mit irjak a versről? Nagyon mély húrokat rezgettél meg vele bennünk, az elválás tragikus sulyát közelebb hoztad a bucsuzás felé siető szivünkhöz.” Reményik versében a néma, könnyező emberek és barátok sorfala áll: nincs már gesztus, mi kifejezze a féltést, és már nincs kéz, mely visszatartson; csak a fagyott csend lehet a legszebb szó ebben a végzetes és szomorú búcsúzásban. Áprily nem hibáztatott senkit elmenetelük miatt. Ő is érezte ennek a döntésnek a súlyát, és fentebb idézett levelében így folytatta: „A „mindannyian bünösök vagyunk”-nak természetesen ellentmondott bennem valami. Néha gunyolódom talán, magammal, másokkal is, amiért ebbe a mélyen paradox helyzetbe jutottam, de nem haragszom senkire. Ki a hibás? Egy „presque fataliste” álláspontról letekintve nem látok senkiben sem hibát emiatt, csak a világháboru utáni történelmi áradás sodrát érzem meg erősebben.”[29]

Az Áprily család repatriálásakor lezárult egy fejezet a két poétatestvér életében. Ezt követően a távolság és az élet viharai akár el is sodorhatták volna őket egymástól. De nem így történt. Hiába éltek a határ két oldalán, hiába küzdöttek más gondokkal, mindvégig egymás legfontosabb támaszai maradtak. 

Amíg a harmincas években Áprily Lajos az új életét építette Pest zsibongó világában, addig ez az időszak sem múlt el anélkül Reményik számára, hogy hitét, a transzilvánista és humanista ideológiát maradéktalanul ne hirdette volna: újabb kötetei, cikkei jelentek meg Erdélyben és Magyarországon is egyaránt.

Ebben az évtizedben írott leveleik is sok érdekes motívumot és információt rejtenek, de ez egy másik előadás témája lehetne. Zárásul inkább idézném a húszas évek utolsó levelét Reményik Sándortól, mely barátságuk régi és új időszakának határán, egy új élethelyzet nyitányaként kíván boldog új esztendőt a költőtestvérnek, Áprily Lajosnak:

„Édes Lajosom, az uj esztendőre kivánok nektek egész lelkemből minden jót. Ugy irom, mintha csak Enyedre irnám, - régen. A nyár is ebben az uj esztendőben van, ennek az uj esztendőnek is lesz talán Isten kegyelméből nyara a mi számunkra is, - hozzon ez az uj esztendő nekünk boldog viszontlátást a Hójában. Legyen az én versemnek, amit akkor ősszel a kis házikóról irtam, - mégis, mindennek dacára, diadalmasan igaza, hogy „mind, mind visszajönnek”…

Isten legyen és maradjon Mindnyájatokkal.

            Szeretettel ölel:

                                    Sándor”[30]

elhangzott: Reményik Sándor konferencia, Sepsiszentgyörgy, 2008.

[1]              Ligeti Ernő, Súly alatt a pálma, 24.

[2]              V4142/351/60 Kolozsvár, 1923. júl. 17.

[3]              Reményik Áprilynak, Kolozsvár, 1939. szeptember 5. PIM V.4142/351/177.

[4]              Áprily Reményiknek, Budapest, 1939. szeptember 11. PIM V. 4557/20/148.

[5]              Áprily Lajos, A megváltó vers = Reményik Sándor emlékkönyv, Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1998, 7.

[6]              Tisztavirág életű

[7]              PIM V4142/351/1

[8]                                                        PIM V. 4557/20/2 

[9]              Reményik Sándor Olosz Lajosnak, Kolozsvár, 1921. márc.23. = Félig élt élet, 152.

[10]            Reményik Sándor Áprily Lajosnak, Kolozsvár, 1920. nov. 8. PIM kézirattár

[11]            V4142/351/41 Kolozsvár, 1922. május 10.

[12]            V4142/351/8 Kolozsvár, 1920. szept. 21.

[13]            V. 4557/20/56 Cluj-Kolozsvár, 1925. V. 27.

[14]            V. 4557/20/53 Kvár, 1924 XI. 5.

[15]            V4142/351/26 Kolozsvár, 1921. jul. 19. (Minerva Rt fejléces papíron)

[16]            emlékezés egy irodalmi vagy zenemű élénkebb nyomott hagyott helyére.

[17]  V. 4557/20/29 Nagyenyed 1921. VI. 2.                                                     

[18]            V. 4557/20/31 Nagyenyed 1921. VIII. 17.

[19]            V4142/351/28 Kolozsvár, 1921. aug. 22.

[20]            V. 4557/20/34 Nagyenyed, 1921. XII. 28.

[21]            V. 4557/20/35 NE, 922. I. 9.

[22]            V4142/351/36 Kolozsvár, 1922. jan.11.

[23]            V4142/351/58 Kolozsvár, 1923. jul. 1.

[24]            Spectator, Tisztítótűz, Pásztortűz, 1934, 19. sz., 373.

[25]            V4142/351/72 Kolozsvár, 1926. április 29.-én

[26]            V4142/351/83 Nagyvárad, 1929. máj. 29.

[27]            V4142/351/84 Nagyvárad, 1929. júl. 27.

[28]            Reményik Sándor Olosz Lajosnak, Nagyvárad, 1929. május 16.= Félig élt élet, 253.

[29]            V. 4557/20/71 Cluj-Kolozsvár, 1929. junius. 13.

[30]            V4142/351/91 Kolozsvár, 1929. dec. 29.