(A bejegyzés szövege megjelent: Tatainé Liktor Katalin: Reményik Sándor az első világháború éveiben és önkéntesi szolgálata. Selye János Egyetem Nemzetközi Doktorandusz Konferenciája (2016), Selye János Tanárképző Kara, Komárom, 2017, 700-710.)

Reményik Sándor 1919-től egészsége megrendüléséig aktív irodalmi, lapszerkesztői, illetve kritikai munkásságával komoly szerepet vállalt a két világháború közötti erdélyi irodalomban. Az egészségi és lelki nehézségekkel küzdve a transzilván célért, az erdélyi magyar kultúra kiteljesedéséért dolgozott, azonban a második világháború borzalmai korszerűtlenné, a szocializmus pedig tiltottá nyilvánította a mindig a béke pártján álló, a háborút és az erőszakot elutasító, a kisebbségi humanizmus elvét valló, és a magyarság megmaradásért szavát mindig felemelő Reményik költészetét.

(Reményik család: Reményik Sándor, Reményik Károlyné szül. Bretz Mária, Reményik Sarolta, Reményik Károly)

Költőnk – a megbecsült kolozsvári építész, Reményik Károly fiaként – a korszaknak és a polgári elveknek megfelelően alapos képzésben részesült. A Farkas utcai Református Kollégium diákjaként 1910-ben sikeres érettségi vizsgát tett, majd tanulmányait a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán folytatta. A huszonéves Reményik a kolozsvári fiatalok felhőtlen életét élte: iskolai kötelezettségeinek eleget tett, a nyári szünetekben rendszeresen több hetes családi utazásokon vett részt. A kötelességtudó fiú szorgosan magolta a jogi ismereteket, így vizsgáit, szigorlatait letette. Természetétől és egyéniségétől azonban távol állt a jog száraz tudománya, szívesen hallgatott át a különböző irodalmi előadásokra a bölcsészeti fakultáson, már az 1910-es évek elején felszínre tört az irodalomhoz való vonzódása. Hosszú távú terveiben a közigazgatási pálya, illetve egy könyvtárosi állás szerepelt. Szabadidejében szívesen sportolt: jó időben az újdonságnak számító tenisznek hódolt[1], télen a kolozsvári Sétatéri tavon létrehozott korcsolyapályán rótta a köröket barátaival. Szívesen kereste azon fiataloknak társaságát, akiket érdekesnek tartott, de udvarlásra időt nem fordított. Már ekkor kialakult szűk baráti köre[2], melynek tagjaihoz egy életre szóló barátság kötötte. A korszakban divatos bálokat, kisebb „zsúrokat” illendőségből kötelességtudóan látogatta, de nem élvezte őket, s nem nézte jó szemmel, mikor egy-egy katona az ismeretségi körében lévő lányoknak tette a szépet.

Az első világháború kitörése Reményiket már az irodalom felé közeledő ötödéves jogi hallgatóként érte: a kolozsvári Erdélyi Szemle és a felvidéki Dobsina és Vidéke című lapokban közölt rövidebb prózai írásokat[3], és prózában írott verseket. Az 1913/14-es tanév tavaszi féléve után édesapjával Balatonfüredre utazott fürdőkúrát venni. Édesanyjának 1914. július 21-én írott levelében a Balaton szépségéről, megérkezésük kalandosságáról, később a fürdőorvos rendelkezéseiről ad hírt. E levelének békebeli hangulatában még nyoma sincs a hamarosan kitörő háború feszültségének: „[…] nekem pedig [előírta a – L.K.] vízkúrát, de csak egy reggeli félfürdőt, semmi pakkolást[!], később pedig a Balatonban fogok fürödni, fel kell függesztenem egyelőre minden szellemi munkát és lehetőleg nem szabad soha sokáig egyedül lennem. Lehetőleg sok tejet kell innom, jól táplálkoznom általában s mindkettőnknek rendelte, hogy sokat hajókázzunk, akár gőzösön, akár vitorláscsolnakon.”[4]Az 1914. július 28-án beállt hadiállapot hírére Reményik édesanyja, Brecz Mária pánikszerűen menekült haza Kolozsvárra vízaknai fürdőkúrájáról, és fia, illetve férje hazatérését is sürgette. Reményik tíz nappal később kelt levelében a háború hírére megbolydult ország képe tárul elénk: „Ugyan mit sürgönyöztünk volna az első percben, amikor még voltaképpen mi sem tudtuk, hogy mi a helyzet? […]Úgy sem maradtatok volna, tekintve az ottani specialis rémhíreket és az általános kétségbeesést. Utánatok csak nem indulhattunk […]Siófok felé, a Pragerhofi vonalon hétfőn már a behívottakat szállító vonatok dübörögtek s a forrongó hadilázban égő Budapesten, ahol akkor százezernél több idegen fordúlt[!] meg s vette ostrom alá a szállókat s a vonatokat, nem tudom, mit csináltunk volna.”[5] Édesanyja ijedségét optimista hozzáállásával csillapította, már a hadüzenet napján levelezőlapon a helyben maradást tanácsolta neki Erdély biztonságosságára hivatkozva: „[…]mi nem számíthattunk olyan őrült pánikra pláne Erdélyben, ahonnan alig visznek csapatokat a harcztérre s amely most épen[!] nemzetiségi szempontból úgy megvan rakva katonasággal, hogy az oláhok nemhogy fegyvert, de egy gombostűt sem foghatnak észrevétlenül!”[6] A balatoni fürdősereg a háború kitörését higgadtan fogadta: „[…] Itt, B[alaton]füreden[!] is alig egy negyedrésze maradt a rengeteg vendégnek, de itt nem volt sem pánik, sem zűrzavar, sem egymás ijesztgetése, sem tömeges futás, csak szép lassan, csendben elpárologtak az emberek, két-három nap alatt kiürült a fürdő.”[7] Mint oly sokan, Reményik is bizakodó volt a háború sikeres kimenetelével kapcsolatban, nem tartotta erősnek az orosz hadsereget, és bízott a Monarchia haderejében. Nem tudni, hogy ez ténylegesen az önálló véleménye-e vagy a közhangulat és a sajtó által kialakított bizakodásé-e: „Furcsa ez nekünk bizony, akik még ilyet nem értünk meg! De azt hiszem, mire mi hazamegyünk, legalább az ország belsejében, befejeződvén a mozgósítás, újra normális állapotok lesznek. Általában, mivel most már igen valószínű, hogy a muszkát nem engedik beavatkozni, az egész hadjáratot nagyon rövid időtartamúnak hiszem. A tízszeres túlerőnek az a vasgyűrűje, amelyet osztrák-magyar hadseregnek neveznek, nehány hét alatt menthetetlenül összeroppantja a szemtelen és őrült kis Szerbiát.”[8]Nem voltak illúziói afelől, hogy a háború komoly áldozatokkal fog járni, de hitt abban, hogy a magyar hősiesség megsegíti a Monarchiát a bajban: „Persze vér, főként magyar vér nélkül nem fog menni. Mint mindég[!], megint egyszer balekok vagyunk, mint mindég[!], megint egyszer magyar katonák friss, párolgó vére ad újra ragyogó színt a fakuló Habsburg-dicsőségnek s mint mindég[!], megint „megadnának” mindent a veszély pillanatában „hű népeiknek”, annyit legalábbis, hogy Budapest utczáin[!] a tüntető tömeg felváltva énekelhesse a „Gott erhalte”-t meg a Kossúth[!] nótát!!”[9]A háború hírére tüntető tömegek jelentek meg a magyar főváros utcáin: „Furcsa dolgok ezek: dühös magyarok Vilmos császárt, dühös ellenzékiek Tisza Istvánt kezdik egyszerre éljenezni!”[10]Levelének további részében hírt adott a felkorbácsolódott háborús lázról: „Bizony a „vitam et sanguinem”[1] újabb kiadása ez. És ha kell is egy-egy bevonulót puskatussal kergetni, én itt magam szemével láttam embereket boldogan indúlni[!] s itthonmaradtakat[!] panaszkodni, hogy mért[!] nem ehetnek meg ők is egy-egy szerbet. Csakugyan, ezt a háborút valahogyan a közhangulat kívánta, majdnem követelte”,[11]azonban Reményik Sándort nem ragadta magával a lelkesedés: a háború tényétől és jelenségétől való idegenkedése már az első napokban is világosan megfogalmazódott benne, egyetértett Tisza István miniszterelnök háborúellenes magatartásával: „Atavizmus, valami évszázados magyar átok még ennek a korcs-keverék generácziónak[!] a vérén is! – A háború általában azt jelenti, hogy milyen sajnálatra méltó bolond az ember, a mi háborúink pedig azt jelentik, hogy a legsajnálatraméltóbb[!] bolond a földkerekén a magyar! – De ezt most csakugyan nem szabad hangosan mondani, mert nem a hatóság fog el, hanem az útcza[!] népe üt agyon.”[12]

(Reményik Károlyné szül Bretz Mária, Reményik édesanyja, fiatalkorában)

1915. szeptember 24-én a honvédelmi miniszter által a minisztertanács elé benyújtott előterjesztésben a csapatoknál keletkező fogyatékok pótlására tettek javaslatot.[13]Előrelátóan rendelkeztek a további pótlásokról is, hiszen „nem lehetetlen az sem, hogy a háború még az 1917. év tavaszára is átterjed, gondoskodnunk kell arról, hogy a hadsereget hosszabb hadviselésre képesítsük és a fogyatékok pótlására az előzőekben említett időponton túl is hosszabb időre biztosíttassék.”[14]A magyar cs. és kir. hadügyminiszter az 1916. április 5-i minisztertanácsi jegyzőkönyvek szerint azzal a javaslattal élt, hogy egyrészt a 18 évesek 1916. május 29-re álljanak sorozás alá[15], másrészt „az összes népfelkelő évfolyamok újból, tehát nagyrészt másodszor, egyrészt harmadszor vonassanak szemle alá”[16]. Ennek értelmében ez a pótszemle Reményik Sándorra is vonatkozhatott volna, hiszen az 1878-1897 között született egyének újbóli szemléje vált esedékessé 1916. május 16. és július 24. között. Ez alól hallgatói jogviszonya miatt mentesült, és a sorozással egy időben édesapjával Vízaknafürdőn[17] tartózkodott.[18] A békés pihenés ideje alatt is figyelemmel kísérte a véres harctéri eseményekről készült beszámolókat: „Tegnapelőtt egész Erdélyt s így egész Vízaknát is befutotta a rémhír, hogy az oroszok Dornawatrán[1] túl a szorosok előtt állanak és Beszterczét[!] már egészen kiürítették. Ezt itt olyan pozitív formában beszélték, hogy nagyon meg voltunk rökönyödve. Szerencsére kiderült hamar, hogy ez koholmány. Lehet, hogy Mackensen csakugyan fenn van, mert most megint valamivel jobban állunk, mondják azt is, hogy Kolozsváron át a szamosvölgyi vasúton csupa bolgár segédcsapatokat, friss erőket vittek a magyar határ védelmére.”[19]Erdélyben nem volt érezhető közelgő veszedelem. Reményik egy héttel később édesanyjának megnyugtatásképpen írta levelében: „[…] nincs veszedelem, […] az oroszok még nem fürödnek velünk együtt a vízaknai sóstavakban.”[20]A harctéri történésekről a hátországban tartózkodó civilek sokszor eltúlzott, vagy torzított információhoz jutnak: „Gondoltam én azt, hogy Dobsinán az első rossz hírekre már azt fogják kürtölni, hogy egész Erdély elveszett. Minél távolabb a harcztér[!], annál vadabbak a rémhírek. És nem csodálkozom, mert egy-két napig mi is aggódtunk a közhangulat nyomása alatt”[21] A későbbiekben oldalakon át részletezi az eseményeket, ezzel is bizonyítva, hogy Erdély biztonságban van.[22] Nagybátyjára, Reményik Lajosra[23] hivatkozva hozzáteszi: „Szamosújvártól Borgóprundig[24] egész Erdély egy roppant hadsereg.”[25] A cs. és kir. hadsereg alakulatai jelen vannak a mindennapokban, de nem okoznak különösebb fennakadást Reményik tapasztalatai szerint.[26]A távolabbi harcterek eseményei is bizakodással töltötték el.[27] Levelének zárásaképpen humorosan tudósított az ottani aktuális időjárásról, hiszen a hőségtől annyira szenvedtek édesapjával, hogy, mint írta, „már majdnem sorozási kosztümben járkáltunk.”[28]

Reményik ugyanis több alkalommal vett részt sorozáson. Az ismétlődően jelentkező súlyos emberhiány miatt a honvédelmi miniszter többször rendelte el őket, mind a 18. életévüket betöltött egyének, mind a magasabb korosztályokba esők számára is. Utolsó jogi szigorlatának letételét egészen 1916 őszéig tolta. Barátjának, Imre Kálmánnak őszintén megvallotta: „Jelen „programom” a következő: szeretnék most annyit tanulni, hogy […] letehessem azt a bizonyos hátralevő egy, kiegészítő-államtudományi szigorlatot s megszerezhessem az áll. tud. doktorátust. Bár ez most ugyancsak nehezen fog menni, hiszen az ilyenfajta szellemi erőkifejtéstől a sok meddő és kétségbeesett kísérletezés után majdnem teljesen elszoktam s a lelkem gyökereivel élek egy olyan világban, amelynek az áralakulás törvényeihez s a legutóbbi népszámlálás adataihoz igazán végtelenül kevés köze van.”[29]Az aktuális sorozásokon a mentesítések ellenére is meg kellett jelennie, de egészségügyi állapota miatt minden esetben alkalmatlannak minősítették a harctéri szolgálatra. A jogi szigorlatot végül nem tette le, az egyre inkább a költészetben magára találó Reményik nem szerezte meg a jogi doktorátust, 1916 őszétől az irodalommal kezdett el foglalkozni: „[…]föltett szándékom magam egész lelkemmel az irodalomnak azaz a költészetnek odaadni, amelyről, viszonylag bármily csekély eredményeket hozzon is általam s belőlem az „irodalom”, vagy akárkinek, mégis hiszem, hogy az én életemnek csakugyan tartalma és boldogan megtalált megváltása.”[30] Ezzel természetesen hallgatói jogviszonya és a katonai szolgálat alóli mentessége is megszűnt.

A hivatalos besorozáson kívül önkéntesként is beállhatott a hadseregbe az, „a ki[!] védképes és a ki[!] polgári jogainak teljes birtokában van”^[31](Plich é.n.:11). Beléphet mint hadapród (hadapródi vizsga letétele után), vagy egy háború időtartamára vagy mint egyévi önkéntes, ha a megkívánt tudományos képzettségi fokot igazolni tudja.[32] A háború kitörésével az egyre súlyosbodó emberhiány miatt minden erőre, tudásra szükség lett: az egyévi önkéntesség intézménye inkább kötelezőérvényűként vonatkozott bizonyos egyénekre, így 1917-ben már Reményik Sándorra is.

1917-ben a front messze került az erdélyi civilektől, de a katonaság jelenléte mindennapossá vált. A harctereken is tovább folytatódtak a véres összecsapások. Az 1917. július 18-án kelt minisztertanácsi jegyzőkönyv szerint újabb olyan kétszázezer embert igyekeztek „arcvonalbeli szolgálatra alkalmasnak találtatni”,[33] kik eddig a hátországban teljesítettek szolgálatot, s munkájukat katonai szolgálatra kevésbé alkalmas egyének is hatékonyan el tudják látni. Ehhez újabb sorozást helyeztek kilátásba, az eddig alkalmatlannak, ezen belül is a „fegyverképtelennek” minősítetteket újabb szemlére hívták be, hogy „a szükséges számban katonai szolgálatra igénybe vétessenek.”[34]A jegyzőkönyv szerint lehetőleg a lakhelyükön vagy ahhoz közel eső körletekben alkalmaznák őket.[35] Ekkor kerül Reményik Sándor is önkéntesként a 32. dési honvédgyalogezred kötelékébe, mivel 1917-ben már lapszerkesztő lévén olyan polgári foglalkozásúnak minősült, akit el lehetett vonni foglalkozásától különösebb gazdasági következmény nélkül. Fizikai állapota miatt alkalmatlan a harctéri szolgálatra, de a hátországbeli szolgálatra a jogi ismeretei még inkább alkalmassá tették, így 1917 őszétől egy évi önkéntes katonaként teljesítette katonai szolgálatát.[36]

1917-ben folytatott levelezése igen ritkának mutatkozik.[37] Családjához Désről 1917 decemberében írott levelei tanúsága szerint nem szívesen lépett a hadsereg kötelékébe, kötelességszerűen tette azt. Hazájáért aggódó és magyar érzelmű fiatal férfiként elutasította a háborút és az erőszakot – ez a magatartás egész életén át végig kísérte.[38]

(Dés, Európa Szálló)

Reményik 1917. december 20-a körül érkezett Désre, de még nem kezdhette meg azonnal szolgálatát.[39] Utazása nem a megszokott kényelemben zajlott: „Kolozsvárt […] beszállás volt, nagyon kellett sietni. Azután pedig még egy óráig álltunk.[…] A bevonulás nagyon komisz volt este 8 órakor. Nem kaptam semmi kocsit, már azt hittem, szobát sem fogok kapni, a Hungáriában nem volt”,[40] így késő este az Európa szállodában tudott szobát foglalni. Az önkéntes szolgálatra bevonult egyéneknek szállásról maguknak kellett gondoskodniuk, saját költségen, ha nem kívántak a kaszárnyába bevonulni. Reményik sokat panaszkodott szobájára. „[…] nagyon jó, kényelmes nagy szoba, csak nehéz kifűteni, vaskályha van, reggel óta ég benne, még most délben sincs valami meleg. Itt pedig nagyon hideg van. Éjjel paplan, takaró alatt is fáztam.”[41]Levelei könnyedebb hangvétele ellenére is feltételezhető, hogy egy általános idegesség lett rajta úrrá, mikor Désre érkezett: „Egyébként megvolnék, csak a kezem hallatlanul reszket, nem tudom, hogy idegesség-e vagy a hideg, vagy mind a kettő, alig bírok írni.”[42] Értelmetlenül teltek napjai a kiképzés elhalasztása miatt, de kérése ellenére sem engedték haza a karácsonyi ünnepekre: „Teljesen hiába töltöm itt az időt. Holnap megkoczkáztatok[!] egy kérdést, hogy nem mehetnék e haza pár napra, mi czímen[!] töltsem én itt az ünnepet fázva és unatkozva, mikor ő [t.i. az „embere” – L.K.] Kolozsvárt van, és miatta nem kezdhetik meg az én „kiképzésemet” sem?”[43] Másnap szüleivel karácsonyi üdvözlőlapon tudatta: „Még mindig nem vagyok katona…! Haza azonban – azt mondja a nyilvántartó őrmester – nem lehet menni, csak a zászlóaljparancsnok engedelmével! […] Hát itt fogok ragadni!”[44]Mégsem adta fel, az ünnepeket végül mégis családjával tölthette Kolozsvárt, majd 1917. december 28-án megkezdődhetett kiképzése.[45]

Az egy évi önkéntesi szolgálatba lépéséhez igazolnia kellett a zászlóaljparancsnokságon a középiskolai végzettséget: „Kérlek, vedd ki a felső, középső fiókból az érettségi bizonyítványom hiteles másolatát, mit már annyi sorozáson bemutattam. […] Ott kell lennie az érettségi bizonyítványnak, az eredetinek, meg a másolatnak is, utóbbi egyszerű ívpapír az én írásommal s a városi katonai ügyosztály hiteles pecsétjével (bélyegzőjével) ellátva.”[46]A dési katonai bürokrácia azonban ezt nem akarta hitelesnek elfogadni. „Szerinte [t.i. a katonai hivatalnok szerint – L.K.] Kolozsvár város katonaügyi előadójának nincs joga hiteles másolatot kiadni, csak magának az illető tanintézetnek, vagy a kir. közjegyzőnek. „Ő is jogász, ő tudja mi a törvény!” – Megjegyzem, akárhogyan áll is a dolog, nevetséges okvetlenkedés csupán, mert minden sorozásnál megfelelt ez az írás; mért[!] akarja ez az úr jobban tudni?”[47]Az önkéntességi szolgálatot végül Kolozsvárt a honvéd kiegészítő parancsnokságon intézte el.

(Dés, Főtér, 1913)

Désen köteles volt katonaruhába bújni. Az önkéntesek maguk gondoskodtak ruházatukról: szabályoknak megfelelő, finomabb anyagból készült egyenruhát csináltathattak, de a kincstártól bérbe is vehették azt (az egyenruhájához hozzátartozott az önkéntesek jele, a sárga színű karpaszomány[48]). Reményik kincstári uniformist kapott, melyről igen rossz véleménnyel volt: „Egy vaczak[!], ronda blúzt, köpönyeget, nadrágot adtak, a hadapród tisztiszolgája meg az őrmester keresték össze valahol, azt mondják, a legjobbat hozták, ami csak volt. (Milyen lehet a többi!) A blúzon még tintapecsét is van, egyéb bizonytalan természetű pecséteken kívül. (Egyébként egy „írónak” igen nagy megtiszteltetés!) Sapkát már nem tudtak keríteni. Nincs. Azt magamnak kellett vennem 15. Kor.-ért egy helybeli üzletben. Ez már elegáns, benne van a K. Az új király nevének [IV. Károly –L.K.] a kezdőbetűje. De nekem ez is igen vaczakul[!] áll.[…] Hanem valami siralmasan nézhettem én ki, mikor a törzsszázad irodájában fölszereltek! A nadrághoz nem volt derékszíj, egy rossz madzaggal kötöttük át, este azután vettem patent (Puck) gombokat és rászereltem a hozentrageremet[!]. Kétségbeesett humorral mondtam egy az irodában dolgozó őrvezetőnek: én nem tehetek majd róla, ha az útczán[!] Szembejön egy tiszt és épen[!] akkor esik le a nadrágom! Mire ő rendületlen flegmával felelte: az sem lesz oly nagy szerencsétlenség, nem kislány az a tiszt úr. De szijj[!] az nincs, csak madzag!”[49]Így érthető, hogy Reményik amint tudott, megszabadult kényelmetlen uniformisától: „Egyébként, mikor „szolgálat”-ból jövök, azonnal átvedlem czivilbe[!], úgy megyek ebédelni, vacsorázni, valóságos kettős életet élek, amihez mint alkalmatlannak jogom is van.”[50]

(Dés, Hungária Szálloda)

Reményik tisztában volt dési szolgálatának értelmetlenségével: már a kezdetekkor közölték vele, hogy azt akár Kolozsvárt is teljesítheti[51] és a kiképzésében sem lát túl sok értelmet. „Simon Béla hadapród, (igen szimpatikus, intelligens fiú) […] különben úgy látszik, az én mindenható parancsnokom, „kiképzőm”. Igen kedves egyébként. Rögtön kezembe nyomott egy vastag könyvet (Szolg.[!] szabályzat, kézikönyv altisztek és önkéntesen számára) hogy azt nézegessem, amig[!] itt vagyok, egyúttal biztositott[!], hogy „nem fog kikérdezni”. Nekem tehát itt annyi a „kiképzésem”, hogy naponta pár órát a törzsszázad-parancsnokság irodájában töltök, azt a bizonyos könyvet forgatva, de forgathatnék bátran akármit, mert senki sem törődik velem.”[52] Egyetlen örömteli élménye meglepően magas zsoldja volt: 5 korona naponta.[53] Életének e dési epizódja 1918 januárjának elején lezárult, valószínűleg január 4-e körül hazaengedték Kolozsvárra, a kutatható kéziratok alapján több levél itt nem keletkezett. Imre Kálmán 1918. április 23-án kelt leveléből értesülhetünk, hogy Reményik ugyan a katonaság szolgálatában maradt, de spanyolnáthával küzdött heteken át. Imre Kálmán türelemre intette barátját, több hónapnyi szabadság kivételét javasolta neki. „A napokban kedves Apáddal beszélve hallottam, hogy talán május 7-éig van szabadságod. Engedd meg, hogy annyit írjak: nagyon jó lenne már most onnan[?] az eddigi módon, de feltétlenül vagy hat hónapnyi szabadságot kérned! Több esetet tudok, amikor harctéri szolgálatra alkalmas egyének kaptak ilyen baj után 4-6-8 hónapnyi szabadságot […] hogy ne kapnál Te most is a szolgálatod fajtájára való tekintettel.”[54]

Ahogyan a magyarság egészét, Reményik Sándort is megviselték az 1918-as év eseményei. Az ekkor 28 éves Reményik az impériumváltás viharában megkeményedett, férfivá érett: „[…] az első világháborút követő összeomlás, az ország „darabokra szaggattatása” a kétségbeesés „Végvári-verseit” váltotta ki Reményik Sándorból, s ennek, a nemzetet sújtó tragédia mellett személyes indítékai s voltak. Az ő „békebeli” világa is összeomlik: szerettei, legjobb barátai közül sokan választják a tagadás akkor kézenfekvő formáját: a repatriálást.” (Dávid, 2009: 3). Reményiket otthonmaradása és az erdélyi magyar irodalom megszületésében, illetve kibontakoztatásában vállalt szerepe az erdélyi kulturális élet meghatározó alakjává tette.

Felhasznált irodalom:

Dávid Gyula 2009, Reményik két világháborúja, Erdélyi Szemmel, 2009/nyár, 3-4.

Hanzt-Lám Irén 2005, Lám Béla levelezése Áprily Lajossal, Mannsberg Arvéddal, Olosz Lajossal, Reményik Sándorral, Kolozsvár.

Iványi Emma (összeáll.) 1960: Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából (1914-1918), Budapest, Akadémiai.

Kacziány Géza m.kir. Sz.k.v. honvédhadnagy (szerk.) 1889, Az egyévi önkéntes a közös hadseregben és a m.kir. Honvédségben – Kézikönyv egyévi önkéntes jelöltek továbbá papnövendékek, tanítójelöltek, öröklött mezei gazdaságok birtokosai, családfenntartók és a hatóságok számára, Budapest, Franklin Társulat.

Liktor Katalin 2014, Rokon álmok álmodója. Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése 1920-1941, Kolozsvár-Budapest, Polis – Petőfi Irodalmi Múzeum.

Pilch Jenő é.n., Ausztria és Magyarország hadserege, Franklin Társulat.

Reményik Károlyné Reményik Sándornak – PIM V.4557/207/1-3

Reményik Mihály Reményik Sándornak – PIM V.4767/107/1-15

Reményik Sándor Imre Kálmánnak – PIM V.4557/7/1-108

Reményik Sándor Reményik Károlynak és Reményik Károlynénak – PIM V4557/16/1-40

Reményik Sándor Reményik Károlynak – PIM V.4557/14/1-14

Reményik Sándor Reményik Károlynénak – PIM V.4557/15/1-55

Reményik Sándor Reményik Saroltának – PIM V.4557/17/1-125

Képek jegyzéke:

Dés – Hungária Szálló 1907: https://kepeslapok.files.wordpress.com/2013/01/des5-2.jpg?w=775

Dés – Európa Szálloda 1910: https://kepeslapok.files.wordpress.com/2013/01/des7-2.jpg?w=500&h=314

Dés Főtér részlet 1913: https://kepeslapok.files.wordpress.com/2013/01/des6-2.jpg?w=775 

Nagy Béla: Dobsinától Kolozsvárig- Művelődés, 2017/1. https://muvelodes.net/enciklopedia/dobsinatol-kolozsvarig

Lábjegyzetek:

[1] Édesapja és húga szintén űzte ezt a sportot, az akkor kolozsvári külterületnek számító Hójában épített Reményik-villához saját pályát hoztak létre.

[2] Az egyetemen ismerkedett meg Olosz Lajossal, Judik Józseffel és Imre Kálmánnal (későbbi sógorával), illetve ekkor került a baráti körébe Imre Ilonka, Melitskó Margit és Sarolta, Mannsberg Arvéd (későbbi szerkesztő-társ) és Lám Béla.

[3] Hanzt-Lám, 260.

[4] Reményik Sándor Reményik Károlynénak, Balatonfüred, Angyalka-villa, 1914. júl. 21. – PIM V.4557/15/10

[5] Reményik Sándor Reményik Károlynénak, Balatonfüred, Angyalka-villa, 1914. júl. 31. – PIM V.4557/15/11

[6] Uo.

[7] Uo.

[8] Uo.

[9] Uo.

[10] Uo.

[11] Uo.

[12] Uo.

[13] Eszerint havonta egy menetszázad kiállítása lenne indokolt, bár az 1915 őszi és téli eseményeknek köszönhetően (kivéve a szerb és a montenegrói harctereket) 1916 elejétől nem minden hónapban, hanem csak hathetenként lenne erre szükség.

[14] A harcoló csapatok fogyatékának pótlása az 1866-1897. évi születésű népfelkelők szemléje alapján. Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek (1916. ápr. 5.), In. Iványi, 212.

[15] Azzal a kiegészítéssel ellátva, miszerint az aratás és egyéb nyári munkák idejére 4-5 hét szabadságolásra küldjék őket az ország gazdasági érdekeit szem előtt tartva.

[16] Iványi, 212.

[17] Kedvelt erdélyi fürdő-és gyógyhely.

[18] Édesapjának súlyos reumás panaszai tették szükségessé a gyakori és hosszabb kúrákat.

[19] Reményik Sándor Reményik Károlynénak, Vízaknafürdő, 1916. június 29. – PIM V.4557/15/12

[20] Reményik Sándor Reményik Károlynénak, Vízaknafürdő, 1916. július 6. – PIM V.4557/15/13

[21] Uo.

[22] „A nagy orosz offenzíva […] meg van állítva az egész fronton.” Édesapjának régi ismerősére, „egy Petráss nevű beszterczei erdőtanácsos”-ra hivatkozik, aki személyesen mesélt nekik a Dorna-Vatrai helyzetről: „Ő mondja, hogy az oroszok Dorna-Vatráig se voltak, csak közel hozzá. Az egyetlen átjáró a megszállott Bukovinából Erdélybe, egy szűk sziklahágó: az ó-radnai-szoros[!], ide még ellenség be nem tette a lábát soha, talán az egész történelemben. […] Ez a hozzáférhetetlen radnai szoros még hozzá, mint Petráss beszéli, mesterségesen is minden képzeletet meghaladó módon meg van erősítve, úgy, hogy itt ellenséges hadseregek pusztulhatnak el, amíg egy ember bejön.” Uo.

[23] Reményik Lajos (1855-1932), édesapjának testvére.

[24] Borgó-Prund kisközség volt Beszterce-Naszód vármegye jádi járásában.

[25] Reményik Sándor Reményik Károlynénak, Vízaknafürdő, 1916. július 6. – PIM V.4557/15/13

[26] „Magyar, osztrák, német, bolgár katonáktól hemzseg minden állomás, ezek a frontra vonuló tartalékcsapatok. És mindenütt teljes rend és nyugalom, a katonavonatok mennek s amellett a szamosvölgyi vasút menetrend szerint közlekedik.” Uo.

[27] „Luck felé, Volhyniában rohamtempóban megy előre az új német offenzíva, beszélik, Mackensen új Gorlicét készít elő itt az oroszoknak, az angol offenzívát pedig nem sokba veszik a németek.” Uo.

[28] Uo.

[29] Reményik Sándor Imre Kálmánnak, Kolozsvár, 1916. augusztus 9. – PIM V. 4557/7/3

[30] Uo.

[31] Plich, 11.     

[32] Plich, 12.

[33] Katonai szolgálatra alkalmatlanoknak hátországbeli tényleges szolgálatra való igénybevétele. Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek (1917. július 18.) In. Iványi, 263.

[34] Iványi, 264.

[35] Természetesen a gazdasági szempontokat is figyelembe véve alakítanák ki a besorozottak névsorát: a gazdasági termelésben nélkülözhetetlen egyének (pl. őstermelők) mentesülnek e szolgálat alól. „Az egész fegyveres erő pótlásügyi főnöke [br. Hazai Samu (1851-1942) –L.K.] kéri, hogy 1917. év végéig Magyarország részéről 20.000, Ausztriától 25.000, és Bosznia-Hercegovinából 5.000 fő bocsátassék ilyképpen mint első részlet a hadvezetőség rendelkezésére.” In. Iványi, 264.

[36] A hozzá hasonló egyének – ahogy a minisztertanácsi jegyzőkönyv fogalmaz – „fegyverrel teljesítendő szolgálatokra nem alkalmazhatók, csakis mint írnokok, küldöncök, szakácsok, ápolók, esetleg polgári foglalkozásuknak, mesterségüknek megfelelő munkakörben foglalkoztathatók.[…] Az igénybevett egyének ezen szolgálata tényleges népfelkelői szolgálatnak tekintetik.” Iványi, 265.

[37] Valószínűbb, hogy a levelek nem kerültek be a PIM Kézirattárába, amennyiben fent maradtak.

[38] „Első verseskötetéből (Fagyöngyök, 1918 – L.K.) majdnem egy ciklusnyi háborús versét ismerjük. De egyetlen olyan nincs közötte, amelyben a költőt elkapta volna a háborús láz. Sőt hangot ad a katonákra is kiterjedő egyetemes békevágynak, s a mind nagyobb pusztulással járó világháborús vérontás láttán átélt reménytelenség érzésének. „Kútba hazudta csillagunk az ég” - foglalja egyetlen képbe akkor életérzését, s így figyelmeztet az ember felelősségére “Mi öltünk” c. versében: „Nekünk már véres marad a kezünk,/ hogy öltünk, le nem mossa rólunk semmi,/ sorsunk: e súlyt a vállainkra venni,/ mert nagyon halkan szólt egy hang: ne ölj!” In. Dávid, 3.

[39] Társára vártak, aki szintén Kolozsvárról csatlakozott volna hozzá. Ez a személy a levelekben nem kerül pontos megnevezésre, foglalkozásáról annyit tudunk, hogy ügyvéd és együtt akarták őket szolgálatba helyezni, de mivel végül nem érkezett meg Désre, Reményik nélküle kezdte meg a katonai szolgálatot.

[40] Reményik Sándor Reményik Károlynénak, Dés, 1917. pontos keltezés nélkül – PIM V4557/16/2

[41] Uo.

[42] Uo.

[43] Uo.

[44] Reményik Sándor Reményik Károlynénak, Dés, 1917. december 22. – PIM V4557/15/15

[45] „[…] tegnap, [Désre való – L.K.]megérkezésem után felöltöztettek katonának.” In. Reményik Sándor Reményik Saroltának, Dés, 1917. december 29. – PIM V.4557/17/12

[46] Uo.

[47] Reményik Sándor Reményik Károlynak, Dés, 1918. január 2. – PIM V.4557/14/8

[48] „Most még erre a rondaságra rávarrják a sárga önkéntesi karpaszományt. […]Nem tudom, ki fogja nekem itt felvarrni a karpaszományt, itt nincs senki szabó katonáéknál, aki bár egy kis igazitást[!] Vállalna […]. Vagy felvarrom én magam, de hogy lesz az felvarrva! Mindegy, ilyen vaczak[!] egyenruhára lehet akárhogy! Úgy sincs semmi értelme az egésznek!” Uo.

[49] Reményik Sándor Reményik Saroltának, Dés, 1917. december 29. – PIM V.4557/17/12

[50] Uo.

[51] „Ez az egész üres komédia csupán, erre a pár napra amíg itt vagyok, mert a hadapród azt mondja, hogy Kolozsvárt a hadbíróságnál azonnal folyamodhatom, hogy czivilben[!] teljesítsek szolgálatot. Megengedik.” Uo.

[52] Uo.

[53] „Pénzem most bőségesen van. Ugyanis ma délelőtt a kaszárnya gazdasági hivatalában fölvettem a nekem törvény szerint kijáró „zsoldot”, 93. K.-át. Ez mégsem tréfa dolog, ahogy eleinte gondoltam. Az étkezési pénzt is beleszámítják, mivel nem a kaszárnyában kosztolok” In. Reményik Sándor Reményik Károlynak, Dés, 1918. január 2. – PIM V.4557/14/8

[54] Reményik Kálmán Reményik Sándornak, Kolozsvár, 1918. április 23. – PIM V.4557/102/8