Történelmi és irodalmi írások a huszadik század első felének Erdélyéről

Egy lángot adok

Egy lángot adok

Az erdélyi repatriálás (1918-1924) - Repatriálás

2016. március 08. - Liktor Katalin

dekany_csonka_vaganyon.jpgA két világháború közötti időszakban mindenki tudta a Kárpát-medencében, hogy repatriálni mit jelent. Nemcsak a szó jelentését ismerték. Mindenki látott elvonulni családokat szekereken, vagonokban, sokan látták is őket megérkezni, tudtak sínylődésükről az élhetetlen körülmények miatt. Tehát repatriálni nem csak egy választást jelentett a huszadik századi magyar történelemben. Hanem sorsot. Egyet jelentett a kivetettséggel, a hontalansággal, a kilátástalansággal tízezrek számára hosszú éveken át.

            A szó hivatalos jelentése: „visszaköltözés a régi hazába”. Ha hűek akarunk lenni a szótári magyarázathoz, akkor így nem igazán értelmezhető ez a történelmi jelenség. Hiszen akik „repatriáltak”, ők nem a régi hazájukba tértek vissza, ellenkezőleg! Hazájukat elhagyva, régi hagyományaiktól, családjuktól elszakítva egy új otthont kerestek, egy olyan helyet, ahol mindet elölről kezdhetnek, ahol befogadják őket, ahol végre nem bűn magyarnak lenni.

            Egy másik szó hitelesebb lenne: expartriálás: „hazáját önként vagy kényszerből véglegesen elhagyja”. Ezt a szót a magyar sajtó ha elvétve is, legalább használta. De természetesen a korszakban a „külföldi” propaganda nem ezt kívánta kifelé mutatni, hanem azt erősítette, hogy minden költöző önállóan dönthette el, szuverén joga volt, törvényileg felhatalmazott volt arra, hogy állampolgárságot válasszon magának és családjának. A körülményekről és az igazi okokról azonban csak azok tudtak, akiket marhavagonjaikban összezsúfolt ingóságaikkal együtt átlöktek a magyar határon, hogy aztán évekig vagy életük végéig pályaudvarok külső vágányain vagy sebtiben létrehozott (nyomor)telepeken éljenek. S így kialakult egy harmadik fogalom is, amely ezekre az emberekre utalt: vagonlakó.

            A vagonlakók elhelyezése és ellátása komoly problémát jelentett az amúgy is több sebből vérző magyar államnak. 1918-tól egészen 1924-ig a legújabb statisztikai adatok szerint 436 ezer menekült érkezett Magyarországra az elcsatolt országrészekről.

             A repatriáltak nagy része azok közül kerül ki, akik olyan tisztviselői állásokban dolgoztak, akiktől a román állam megkövetelte a hűségeskü letételét a román királyra, másik része pedig azok közül kerül ki, akik a lehetetlen, élhetetlen körülmények elől menekültek egy biztosabb jövő reményében Magyarországra.

            Miután a románok megszállták 1918 végén Erdélyt, 1918. december 11-én kelt 2671. számú királyi rendelet kijelentette, hogy Erdélyt, Bánátot és Magyarországnak románoktól lakott részeit Romániával örökre egyesítettnek veszi, illetve az ugyanezen napon kiadott 3632. számú királyi törvényrendelet a kormányzó hatalmat a Consiliul Dirigente (Kormányzó Tanács)-re ruházza. Ennek volt vezetője Iulius Maniliu. A Consiliul Dirigent már 1919 januárjában megszüntette az autonómiákat, a magyar közigazgatási vezetőket románokra cserélte, mert megtagadták a hűségesküt s ezzel a tisztviselőket teljesen ellehetetlenítette.

            Gazeta Oficiala újság 1919. február 6/19-én két rendeletet közöl, az egyik a román igazságügyi kormány 121/1919-es számú rendelete, a másik a közoktatásügyi kormány 931/1919- es számú rendelete. Mindkettő tartalmazza az eskü szövegét és a megtagadás esetén alkalmazandó büntetési rendelkezéseket is:

            Az 121/1919-es számú rendelet: „Igazságügyi reszort. Rendelet a bírákra, ügyvédekre és közjegyzőkre vonatkozólag. Az 1919. januárus 1-jén kelt I. számú Decret alapján rendelem a következőket: 4.§. Az összes igazságügyi szervek (bírák, ügyészek, ügyvédek, közjegyzők) új hivatalos esküt kötelesek tenni, a követező szöveggel: „Esküszöm a mindenttudó Istenre, hogy hű leszek I. Ferdinánd királyhoz és a román államhoz, szentül tisztelni fogom az ország törvényeit és a Consiliul Dirigent decretjeit és rendeleteit és hogy becsülettel, lelkiismeretesen és pártatlanul töltöm be a reám bízott szolgálatokat és a hivatalos titkot megőrzöm. Isten engem úgy segéljen.” Ezt az eskü szövegét kell alkalmazni minden olyan esetben, amelyekben bármely természetű törvények, szabályzatok vagy rendeletek említést tesznek az igazságügynél alkalmazott tisztviselők esküjéről.

  1. §. Mindazok, akik felhivatnak és azonnal nem teszik le az esküt (vagy ünnepélyes fogadalmat) elveszítik hivatalukat, nyugdíj-jogosultságukat a román állam nem ismeri el, míg az ügyvédek, közjegyzők, gyakornokok ilyen minőségben nem teljesíthetnek szolgálatot. A hivatalból való elmozdítás, illetőleg az ügyvédi gyakorlattól való eltiltás minden előzetes eljárás nélkül kimondandó, amint tudomás szereztetik az eskü megtagadásról.

            Jelen rendelet a Gazeta Oficiala-ban való megjelenése napján lép életbe. Nr. 121. - Dr. Aurel Lazar, az igazságügyi reszort főnöke.

            931/1919-es számú rendelet: „Vallás és közoktatásügyi reszort. Körjegyzék a volt magyar állami iskolák tanító-testületének hivatalos eskütétele tárgyában. Tudomására hozom a magyar államhoz tartozott és közvetlenül a budapesti vallás-és közoktatásügyi minisztertől függő bármely rangú iskola tanító-testülete tagjainak, hogy hűségesküt tehetnek ő Felsége I. Ferdinánd Románia királyának és a Román Consiliul Dirigent-nek folyó év februárius 15/28-ig. Az eskü szövege a következő: „Én, N.N. Hűséges esküszöm I. Ferdinánd Románia királyának és a Consiliul Dirigentnek, hogy megtartom az ország törvényeit és rendeleteit, feljebbvalóimnak engedelmeskedni fogok, a hivatalommal járó kötelességeimet pontosan és lelkiismeretesen fogom teljesíteni, az állam és polgárok javainak gondját viselem és megőrzöm a hivatali titkot. Isten engem úgy segéljen.”

            Mindazok, akik ezt az esküt leteszik,mindazon törvényes jogokat és kedvezményeket élvezni fogják, melyben a magyar államon belül részük volt. Azok azonban, akik nem teszik le a hivatalos esküt, úgy tekintetnek, mint akik önként lemondottak az eddig elfoglalt állásukról, elveszítve jogukat a román állammal szemben a fizetésükre, kedvezményeikre és nyugdíjukra vonatkozólag. Ezek közül egy sem fog Románián belül semmiféle hivatalba elfogadtatni.

            A hivatalos eskü letételéről vagy visszautasításáról jegyzőkönyv veendő fel, mely az érdekeltek és a hatóságok részéről személyesen írandó alá

            Akik leteszik a hivatalos esküt, de nem tudnak románul, kötelezve vannak,-a Consiliul Dirigent II. sz. Decretjének 9.§-a értelmében – hogy egy éven belül a román nyelvet szóban és írásban elsajátítják.

            Ennek következtében felhívom a perfekt és iskolai ellenőr (revizor scolar) urakat, hogy ezen intézkedéseket azonnal hajtsák végre azzal a kötelezettséggel, hogy a jegyzőkönyvekkel kapcsolatban véleményes jelentést terjesszék elém. – Nagyszeben, 1919. februárius 3/16-án Nr. 931. Vasilie Goldis, a vallás- és közoktatásügyi reszort főnöke.”[1]

            A magyar tisztviselők és tanárok a fenti rendeletek ellenére sem tették le az esküt, a belgrádi egyezményre és a hágai egyezmény III. részének 45. cikkelyére hivatkozva.

            Állásukból mégis elbocsátották őket. Eleinte gyári vagy mezőgazdasági napszámot vállalt az, aki tudott, de később a román állam ezt is lehetetlenné tette. Sokukat állandó ellenőrzés alá vették, naponkénti jelentkezésre kötelezték vagy koholt vádak alapján börtönbe vagy internáló táborokba szállították. Miután ezt az utat végig járták, a hatóságok kiutasították őket az országból, így nem maradt más út, csak a költözés.

            Nemcsak a magasabb hivatalokban alkalmazott középréteg volt kitéve a kitoloncolás veszélyének. Az egész erdélyi magyarságot terror alatt tartották. Székelyföldön a legkegyetlenebb módokon toroltak meg egy-egy lázadásnak vagy sztrájknak, vagy összeesküvésnek beállított vádat. Azokat, akik a megtorlások után is életben maradtak, tárgyalás nélkül legtöbbször internálták. Ezek a fogolytáborok Románia-szerte működtek, s embertelen körülmények uralkodtak. A bukaresti román Socialismul című lap közöl egy cikket a Constancában található internálótáborban uralkodó körülményekről. Itt férfiak, asszonyok és gyermekek vannak raktárhelyiségekbe összezsúfolva, a nagy hideg, az élelmiszerhiány, a nyomorúság, a higiénia legteljesebb hiánya miatt egészségi állapotuk nyomoróságos, váltóláz és tífusz terjed a foglyok között. A román lap szerint fogva tartásuk nem indokolt politikailag, az embertelen helyzet megszüntetéséért emeli fel a cikk írója a szavát.[2]

            A terror nemcsak az internálótáborok létezésében nyilvánult meg. Jellemző a román brutalitás az alábbi példában. Etéd faluban a vásárkor két erőszakoskodó román csendőrt a falu legényei leszúrtak. Jött is Székelyudvarhelyről a román katonaság a „lázadást” leverni. A faluba beérve minden férfit lelőttek, akit tudtak, nőket, férfiakat, legényeket, aggastyánokat még a környékbeli falvakból is összefogdostak és internálták őket. A foglyok közt egy várandós asszony is volt, őt sem kímélték: ütötték verték, ahogyan a többit. Hiába kérte a parancsnokot egy asszony, hogy legalább a várandós asszonyt kímélje, a parancsnok szerint: „Nincs többé szükség magyar gyermekre!”A gyilkossággal vádoltakat a szekér hátuljához kötözve vonszolták addig, míg élet volt bennük és a csontjukon hús. Akik túl élték a fogságot, azok közül jó pár legényt halálra illetve életfogytig tartó kényszermunkára ítéltek. Aki hazajuthatott olyan sebesüléseket szenvedett el, hogy nemcsak lélekben, hanem testben is egy egész életre megnyomorították. Azokat az orvosokat pedig, akik a rabok borzasztó állapota miatt emelték fel szavukat, szintén internálták, majd repatriálásra kényszerítették őket.[3]

            A repatriálásra való kényszerítés egyáltalán nem egyedülálló jelenség korszakunkban. A magasabb tisztséggel rendelkező embereket és családjukat addig zaklatták, míg „önként” alá nem írták a repatriálásba beleegyező hivatalos okmányt. Barabás Endre dévai állami tanítóképző igazgatójának esete sajnos nem egyedülálló, de a vele megtörtént események jól példázzák a román állam nézőpontját. Barabás Endre története 1919 májusában kezdődik, amikor is letartóztatják a Consiliul Dirigent rendeletére hivatkozva és Orosházán a színház színpadára vonszolva 39 társával együtt megfosztva minden ruhaneműjüktől egyenként 50-100 bot ütést mérnek rájuk. A nyilvános verés után pszichológiai kínzásnak is kiteszik: éjjel a szemük láttára ássák számukra sírgödreiket. Orosházáról elszállítják és Nagyszebenben átadták a Sigurantának, akik alapos vizsgálatot indítanak ellene. A vádként azt hozzák fel, hogy rosszul bánt a román diákokkal. A vizsgálat azonban még ezekben a vészterhes időkben is azt hozza, hogy kifejezetten sokat segített rászoruló román diákoknak, és nem verést, hanem kitüntetést érdemelne inkább a román királytól. Erről papírt is kap és szabadon is bocsátják, de hiába a papír, a román rendőrfőnök továbbra is vizsgálati fogságból vizsgálati fogságba helyezteti. Időközben hattagú családját kiköltöztetik saját házukból, az egyik fogság után arra megy haza szeretteihez, hogy azok egy városszéli kis szobában húzzák meg magukat, s két gyermeke 40 fokos lázzal fekszik. Állástalan, hiszen a tanítóképzői állását elveszik tőle, arra hivatkozva, hogy már nem tudná ellátni kifogástalanul feladatait, hiszen nem tud annyira románul, mint ahogy ezt megkövetelnék tőle. Sok-sok utánajárásába és kérvényezésébe került, míg kieszközölte, hogy 1919 augusztusáig állást vállalhat. Azonban addigra azért nem vállalhat állást, mert nem tette le a hűségesküt a román királyra és államra. Természetesen azt senki nem vette figyelembe, hogy fogsága alatt még alkalma sem adódott arra, hogy letegye az esküt. 1919 augusztusában végül Fogaras várába szállították és tárgyalás nélkül 70-80 magyar tisztviselővel együtt fogva tartották. A román hivatal felszólította feleségét, hogy beszélje rá férjét az önkéntes repatriálásra. Miután ez megtörténik, bútoraik számára marhavagonokat állítanak elő, s a család 1919 novemberében útnak indult. Aradon természetesen minden értéküktől megfosztották őket s ilyen helyzetben tudtak csak átkelni Magyarországra: kisemmizve, meggyötörve, egy marhavagonnal készültek a 1919-es hideg téli időre.[4]

            Több fontos tisztséget ellátó hivatalnok illetve vasutas ennél egyszerűbb eljárással, lett kiutasítva az országból, de az ezalatt átélt szenvedések egy cseppet sem különböznek a fentebb leírtaktól. Példaként Kemény Gábor volt főispán történetét hozom fel.

            Kemény Gábort 1920 októberében letartóztatták azzal a váddal, hogy az esküt nem tett tisztviselőket sztrájkra biztatta. A vád nem állta meg a helyét, elengedték, de két nappal később újra letartóztatták, de immár nem volt egyedül, együtt raboskodott Egerházy Lajos ref. lelkésszel, dr. Décsy Ferenc törvényszéki bíróval, Frenkel József nagykereskedővel, Groisz Ottó gazdasági felügyelővel, Lőrinczy Géza tanárral, Klein Samu törvényszéki irodafőtiszttel, dr. Várfalvy ügyvéddel és Szabó Tamás volt segédjegyzővel. Mindnyájuk ellen hasonló volt a vád: bolsevista összeesküvés tervezése, kapcsolat fenntartása Horthyval a bolsevista mozgalom létrehozására (sic!), román ellenes mozgalom szervezése, sztrájkra való buzdítás, a munkásmozgalom támogatása, kémszolgálat és még folytathatnám a sort. Végül a kolozsvári Fellegvárba szállítják át őket, ahol a vizsgálat kimondja ártatlanságukat, de ugyanakkor kiutasításukat is az országból. Ők az úgynevezett „kitoloncolt” tisztviselők sorsára jutottak. Átszállították őket és jó pár ki nem hallgatott, de szintén kiutasított vasutast Nagyváradra, ahol a tolonc-foglyokat kísérő román katonákat az ottani parancsnok a következőképp fogadta: „Miért nem lőttétek agyon az úton ezeket a kutya magyarokat!?” Ez a mondat Kemény Gábor, Torda-Aranyos megye volt főispán kormánybiztosának jegyzőkönyvében lett feljegyezve. Erről a parancsnokról nem rajzol túl megnyerő képet. Ha hihetünk ennek a forrásnak, akkor borzadunk el igazán, hiszen ilyen helyzetet több ezer ember élt át az 1919-1920-as években. Kemény Gáborékat a toloncházban egy ideig fogva tartották, dolgoztatták s fizikailag bántalmazták. Előfordult, hogy a parancsnok három társának úgy összeverte az arcát, hogy „szájukon, orrukon ömlött a vér”. 1920 decemberének elején végül elkísérték őket a román-magyar demarkációs határra, és miután minden értéküktől és pénzüktől, ruhaneműjüktől megfosztották őket, kezükbe nyomták tolonc-leveleiket, melyeken a kiutasítás okaként az állt, hogy az esküt megtagadták, és útnak indították őket azzal, hogy „aki visszafordul, az halál fia.”[5]

            Ezt a két példát vég nélkül lehetne még folytatni, hiszen ahány repatriált, annyiféle történetet lehetne még megemlíteni. A tisztviselők, vasutasok és a középréteg kiutasításának egyik igen alapos és kiindító oka az volt, amelyet Iuliu Maniu a második erdélyi román nemzetgyűlésen kinyilatkoztatott, mégpedig Erdély, és legfőképpen az erdélyi városok elrománosítása. Kijelentette még azt is, hogy semmiféle autonómiának és privilégiumnak helye nincs Erdélyben. A románságot nagy számban telepítik le Erdélyben, a nemzetiségi százalékarányt akarták megváltoztatni. Lakásokat, lakhelyeket, élelmet a betelepített románok számára a magyar lakosságtól rekvirálják el s a kitoloncolt magyarok helyébe költöztetik be őket. Csak a Kolozsvárra megállapított terv szerint a magyar családok kitoloncolásával igyekeznek az 57 ezer lakosú városban élő 43 ezer magyar számát 15 ezerre csökkenteni. Létrehozzák 1919. július 15-én a Repatriálási Hivatalt, mely nyilvántartja azokat, akik elfogadták illetve igényelték a román állampolgárságot, azokat, akik nem voltak hajlandók felvenni az új állampolgárságot, őket „idegennek” nyilvánították, és kiutasító parancsot kézbesítettek nekik. Ha nem mentek maguktól, akkor addig zárták őket börtönbe, addig tartottál internáló táborokban, addig zaklatták őket és az egész családot, míg „önként” nem expatriáltatták magukat. Azok, akiket kiutasítottak, kötelesek voltak 5 napon belül elhagyni az országot. Halasztási kérelmet semmilyen körülmények között nem fogadtak el, csak a vagon iránti igényeiket bírálták el. Így és hasonló úton-módon kelt át több ezer család a határokon, akikről azt állítja a román kormány, hogy önként akartak elmenni szülőföldjükről.[6]

            A Kisebbségi Szerződés létrejötte és a Trianoni békediktátum létrejötte előtt tehát Románia nekilátott áldásos tevékenységének: Erdély elrománosításának, és ehhez semmiféle eszköztől nem riadt vissza. A Románia által is elismert 200 ezer erdélyi repatriáltak védelmében a kolozsvári Újság 1920. július 2-án a következőket írja: „A kitelepülők legnagyobb része azért szánja el magát szülőföldje elhagyására, mert kiszedték alóluk existenciájuk alapjait. A hivatalaikból kidobottakat elhelyezni nem engedték. Az éhség nagy úr, amely azt parancsolja, hogy gyermekeiknek törik-szakad, kenyeret kell keresni. A lakásokból is kiüldözték, álláshoz jutni nem lehet: nincs más menedék – mint az eltávozás.”[7]

            Azonban ez az eltávozás nem jelentett egyet az állampolgárság tisztázódásával. Mivel Románia nem várta meg a nemzetközi szerződések megszületését és ratifikálását, hanem már hamarabb nekiállt kiutasítani a született erdélyi magyarokat, így azok, akik később magyar útlevéllel visszatértek már Romániába, igen kellemetlen helyzetben találták magukat, mikor lejárt a magyar útlevél. A magyar konzulátus nem akart újat kiadni, hiszen ezek az emberek nem rendelkeztek magyar állampolgársággal, mivel „az állampolgárság iránti optálás ugyanis csupán a békeszerződés ratifikálásának időpontjától vehette kezdetét, tehát az előző időben történt repatriálás nem jelenti a magyar állampolgárság joghatályos optálását.” A román belügyi államtitkárság azonban nem hajlandó ezeket a személyeket román állampolgárnak tekinteni, mivel „az eltávozók repatriálásukkor lemondtak román állampolgárságukról, és a távozási nyilatkozat aláírásával a békeszerződés értelmében magyar állampolgárokká lettek. Az állampolgárságot pedig nem lehet cserélgetni” – jelentette ki a kolozsvári Keleti Ujság 1921. IX. 15-i számában Dr. Eugen Bianu, az erdélyi Szigurancák főfelügyelője.[8]

            Erdélyi magyarok tízezreit érintette ez a probléma: melyik ország állampolgárának számítanak? Egyik ország sem akarta őket elismerni, hontalanokká váltak. Ezzel a kérdéssel foglalkozott a kolozsvári Ellenzék 1922. március 19-iki számában Levegőben lógó állampolgárok című írásában: „Most már ilyenek is vannak. Olyan emberek ezek, akiknek a szó szoros értelmében kirántották a földet a lábuk alól, nemcsak egy országét, hanem két ország földjét: Romániáét és Magyarországét egyszerre. Akiket egyik állam sem akar alattvalóinak elismerni, hanem arra kényszerít, hogy hazátlanul bolyongva keressenek maguknak valahol egy otthoni rögöt.”[9]

 1931. október 4-én a Magyarság című folyóiratban egy felhívás jelent meg Tisza Miksa tollából. Menekülteket kéri, hogy írják meg személyes történetüket, hadd ismerje meg a világ azt a gyalázatot, melyet el kellett szenvedniük. 1932-ben meg is jelent a szerkesztett kötet Menekültek könyve címmel. 74 személy egyedi történetével találkozhatunk ebben a kötetben. A fent tárgyalt tipikus esetek itt is szóba kerülnek. Vasutasok nem hajlandóak a hűségesküt letenni. Hadd idézzek Dr. Bagi Dénes magyar vasúti állami titkártól: „Felvinczén feleségen, szül. Földváry Mária örökségét potom pénzért eladtam s a mindenható pénzt itt le nem írható erejénél fogva sikerült a repatriálást kieszközölnöm. Az oláhoknál pénzért mindent meg lehet venni, csak az a baj, hogy ugyanazt többször és folyton meg kell venni, s így ott addig zsarolnak, míg teljesen tönkre nem teszik a magyarokat. A repatriálás alapján 1921. május 12-én, négy napi várakozás után sikerült Biharpüspökinél a családommal a csonka hazába átjönnöm. Értesülésem szerint távozásommal, mint főgyanísított távozásával az eljárást az oláhok beszüntették.”[10]

            Józsa Lajos ny. mozdonyfűtő és három társa (Putnoky Lajos ny. mozdonyfűtő, Putnoki Sándor ny. előfűtő, Somogyi György ny. mozdonyfűtő) szintén tanújelét adta magyar hazafiságának. Szűkszavú, de annál többet mondó leveléből idézek: „Mi nagyváradi vasutasok az oláhok azon felszólításának, hogy tegyük le a hűségesküt, nem tettünk eleget s az oláhok felmondták a szolgálatunkat, és a magyar állam rendelkezésére bocsátottak bennünket. Mindazok, akik a román akaratnak engedelmeskedtek, s letették a hűségesküt, fejenként 1000 lei júdáspénzt kaptak, s minthogy mi erre kaphatók nem voltunk, kiutasítottak bennünket.”[11]

            A magyar hadsereg tagjai állandó üldöztetést, kínzást, fogságot és megaláztatást kellett elviselniük, így aki tehette, álnéven próbált elmenekülni Erdélyből. Útjukat sokszor nehezítették a román katonák fosztogatásai és erőszakoskodásai, a spanyolnátha járványának tombolása és a háború utáni közlekedési és gazdasági állapotok.

Bartók Ferenc magyar királyi csendőr-alhadnagy a következőképp emlékszik vissza: „Menekülésem, mely 1918. December 5-én kezdődött, így folyt le: Zernest – Brassó – Segesvár – Aranyosgyéres – Nagyvárad – Debrecen – Máramarossziget – Nyíregyháza – Szolnok – Füzesabony – Gödöllő – Ráckeve. Említett helyeken vagonokban lakva sokat szenvedtünk a hidegtől, hőségtől egyaránt. Szenvedésünket az éhezés okozta, aztán nem tudtunk tisztálkodni, s amellett lenéztek bennünket azok, akik jobban szerették volna, ha ott maradtunk volna Erdélyben.[12]

Csiby Árpád, ny. alezredes részletesebb visszaemlékezése nemcsak az 1918-as állapotokról ad hírt, hanem már az első román betörés okozta pánikról is. Érzékletesen írja le az emberek szenvedéseit, dokumentarista stílusban:„(…) Az oláhok 1916. augusztus 27-én este 9 órakor minden hadüzenet nélkül betörtek határainkon, és érthető volt, hogy Erdély határvárosaiból és községeiből mindenki azonnal menekült, kocsin, lóháton vagy gyalog, ki ahogyan tudott, és hogy legalább életét megmenthesse, legdrágább javait visszahagyta.

A menekült vonatok legnagyobb része Balázsfalván keresztül lett irányítva, ahová az 1. sz. hadparancsnokság kém-és nemzetvédelmi állomásommal, mint román kémkedés és irredenta mozgalmak központjába engem kirendelt. Ugyanitt kellett áthaladniok az erdélyi hatóságok utasítása szerint elhajtandó állatállománynak is. 1916 szeptember első napjaiban kb. 300-400 menekültet szállító vonatnak Balázsfalvára való érkezését jelentette egyik ügynököm, de senki sem értesített előre, hogy jön és mikor érkezik a vonat és ezért semmiféle előkészületek a fogadtatására nem készülhettek. Haladéktalanul kimentem az állomásra, amidőn olyan jeleneteknek voltam szemtanúja, amelyek kitörülhetetlen emléket hagynak minden jóérzésű embernek lelkében. A kocsik csak úgy ontották a kiéhezett és rongyokkal burkolt menekülteket, mert arra sem volt idejük, hogy átöltözködjenek. Az anyák tejért, a gyerekek és a felnőttek meleg ételért könyörögtek, mivel már második napja nem tudtak élelemhez jutni. (…) Ezt követőleg az éhségtől egymás után estek össze a gyengébbek. Nincs toll, mely leírhatná azokat a szenvedéseket, amelyeket ezek a szegény anyák és menekültek átéltek.(…) Mindenekelőtt a [nagyszebeni ] városi rendőrkapitánytól álnévre szóló igazolványokat szereztem be, (…). November 10-én, reggel több nagyszebeni magyarral együtt beszállottunk az első vonatba, mely Kiskapus felé indult, hogy mielőbb Kolozsvárra érjünk, mert itt a magyar lakosság között biztosabbnak véltük érezni magunkat. Amidőn a vonatba beszállottunk, arra figyelmeztettek, hogy az összes fülkék súlyos spanyolnátha katonákkal vannak elfoglalva, annyi hely sem volt, hogy a feleségemet leültessem. A folyóson raktuk le tehát két kis kézitáskánkat, megmentett vagyonunkat, és ebben a fertőzött levegőben, bokáig érő vízben és törött ablakoknál tettük meg az utat Kolozsvárig. (…) Teljesen kimerülve lefeküdtünk. Reggel 39 fokos lázam volt, én is elkaptam a spanyolnáthát. Tudva azt, hogy a szállodában tilos beteget tartani, a feleségemmel tanácskoztam, mit tegyünk? (…) Hazatértünk Nagyenyedre, kihevernem a betegséget. (…)Reggel hat órakor kimentünk az állomásra és a legelső vonatra felszálltunk. Alvincz felé indult az első vonat. Alvinczen a podgyász átvizsgálása végett valamennyi utast leszállították a vonatról. A vizsgálat elől kitérni nem lehetett. (…) Táskáinkat felnyitottam, amelyekből a vizsgáló közegek az értékesebb dolgokat kivették (ellopták) és ezzel a vizsgálat véget ért. (…) Végre közeledett az aradi vonat indulásának ideje és az állomás felé tartottunk. Az utasok már beszálltak a vonatba; mi is elhelyezkedtünk és a vonat elindult. Piskéig szerencsére nem zaklattak. Piskiben egy román tiszt szállt fel a vonatunkra két korbácsos és két szuronyos katonával. A tiszt minden utastól az igazolványt kérte, átnyújtottam neki álnévre szóló igazolványainkat. (…) „Kövessen!” szólt a parancs. (…) „Nagyságos asszony tovább utazhat, a férje azonban itt marad.” (…) Nyugodtan mentem a parancsnok elé. Be sem várva, hogy a főhadnagy neki jelentést tegyen és engem felfedjen és miután a román nyelvet folyékonyan beszéltem, azzal léptem eléje, hogy Popp-Csicsó István akkor román hadügyi kormánybiztos szóbeli engedélyével utazom Aradra. Rövid gondolkozás után azt mondta: „Ha Popp-Csicsó Istvántól engedélye van, tovább utazhatik.” (…) A szabadság érzése és az a gondolat, hogy feleségemet újra láthatom olya erőt adott, hogy dacára magas lázamnak, a vonatot utolérhettem és az első kocsira felugorva visszatértem feleségemhez. Szívem vert, mint a gép és holtfáradtan estem a feleségem karjaiba, aki szólni sem tudott, csak sírt. (…) Az igazoltatás Aradon megismétlődött, de mivel itt fegyvereket kerestek, a lelepleződést ezúttal is kikerültem.(…) az isteni Gondviselés az életünket mentette meg, de az a gondolat, hogy hontalanok lettünk, szülőföldünkre vissza többé nem mehetünk, szülőinket, testvéreinket többé nem láthatjuk, gyötörte kifáradt lelkünket. De a szenvedésekből nem volt elég. A feleségem a sok testi és lelki megrázkódtatások folytán súlyosan megbetegedett, amit 1919. március 19-én a proletárdiktatúra súlyosbított (…) és betetőzte a kommunisták erőszakoskodása. (…) Amikor a románok Budapestre jöttek, diplomáciai úton kérték kiadásomat a külügyminisztériumtól. (…) Kőbányára mentem, egy ismerősöm rejtett el addig, míg az oláhok Budapestet el nem hagyták. Aggályaim, hogy szülőim és testvéreim értem szenvedni fognak, sajnos csakhamar megvalósultak. Öreg édesapámat sem kímélték és 1921. október 5-én halálhírét hozták. Három testvéremet a fogarasi várban három hónapig éheztették, míg betegségük meg nem szabadította őket a kínzásoktól.”[13]

 

[1]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 65-66.

[2]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 80-81.

[3]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 81-82.

[4]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 68-73.

[5]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 73-74.

[6]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 74-76

[7]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 78.

[8]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 80.

[9]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 79.

[10] Tisza Miksa, Menekültek könyve, Magyarság, Budapest, 1932, 18.

[11] Tisza Miksa, Menekültek könyve, Magyarság, Budapest, 1932, 82.

[12] Tisza Miksa i. m. 34.

[13] Tisza Miksa i.m. 42-48.

A fotó részlet Dékány István Csonka vágányon c. dokumentumfilmjéből, mely a vagonlakók történetét dolgozza fel

A bejegyzés trackback címe:

https://egylangotadok.blog.hu/api/trackback/id/tr618454524

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása