Történelmi és irodalmi írások a huszadik század első felének Erdélyéről

Egy lángot adok

Egy lángot adok

Piroska fellegekben. Reményik Sándor és Szőcsné Szilágyi Piroska kapcsolata

2016. március 28. - Liktor Katalin

             Reményik Sándor életműve kiemelkedő jelentőséggel bír az erdélyi magyar kisebbség számára. A két világháború közti kisebbségi léthelyzetben viselte az érzékeny lelkű költő az otthonmaradás nehéz keresztjét. Költészetét három nagy téma határozza meg: Isten, Erdély és a szerelem s e három tematika szorosan fonódik egybe. A művek minden sorából árad az igaz és mélységes Hit, a felebaráti szeretet és az erdélyi gondolat, másnevén a transzilvanizmus. Németh László írja Reményikről egy helyütt: „Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. Első versei a magyar epigon-líra s a magyar konzervativizmus sablonos villanásai, de ahogy az erdélyi új magyar világ tengelyébe kerül, költészete és szempontjai egyre nemesednek, emelkednek, konzervativizmusa erdélyi konzervativizmus már: türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is. Ha nem is tartozik a kivételesek közé, komoly férfiarc, aki a magyar irodalmi élet új szellemét jelenti.[1] Ahogy gyenge egészsége engedte, élénk kapcsolatot ápolt Magyarországra költözött barátaival, többek közt Áprily Lajossal, Makkai Sándorral, Ravasz Lászlóval, húgával és annak családjával, és életének két legmeghatározóbb asszonyával: Szőcsné Szilágyi Piroskával és dr. Judik Józsefné Imre Ilonkával.

       Dolgozatom témája Reményik Sándor és Szilágyi Piroska kapcsolatának, barátságának mélyebb bemutatása. Reményik mint költő ugyanúgy jelen van Piroska művészetében, mint ahogy Piroska mint festőművésznő Reményik költészetében. Az egyik az ecsetet, a másik a ceruzáját forgatja. Reményik látja a szépséget, a színeket, a harmóniát Piroska akvarelljeiben, míg Piroska kedves leveleivel, mondataival és elgondolásaival vezeti a költőt az alkotás útján. Többször visszatér köztük az ecset-és ceruza jelentéstartalmának fontossága; Reményik levelében így ír Piroskának: „Az Ecset, amely Sándor-napra eljött hozzám, annyi mindent mesél nekem csendes órákban. Szeretnék érte cserébe egy ceruzát küldeni, azt, amivel most rovom e félszeg betűket. – Mennyivel légiesebb, könnyebb, finomabb eszköz az a kis tündérecset, mint ez a goromba, vastag jószág a kezemben. De Maga ezt is nagyszerűen tudná használni.”[2]

          szocsne_szilagyi_piroska.jpg

       Piroska egyszerre volt Testvér, Múzsa, bizalmas és művész-barát. Reményik megfogalmazása szerint ez „több is, kevesebb is volt szerelemnél”. Kevesebb szerelemnél, amit Reményik a következőképpen ír le, egy az 1923-ban Piroskához írt levelében a következőket: „Szilágyi Piroskát, mint Szőcs Jenőnét ismertem meg és ebben a meghatározottságban, ebben a qualitásában szerettem meg[3]S a kapcsolat több is volt szerelemnél, hiszen Piroska a költő legbensőségesebb lelki társa, s ezt a kapcsolatot a halál sem tudja szétválasztani. Piroska halála után (1931) Reményik még egy sor költeményt ír hozzá, továbbra is meghatározó témája marad lírájának. Fentebb idézett levelében írja még: „Én nem akarok most arról beszélni, hogy mit köszönhet az én lelkem, az én költészetem fejlődése általában Magának. Nem akarom felemlegetni, hogy mennyire megérzik a Maga észjárásának, kifejezésmódjának, különös fantáziájának titokzatos hatása még azokon a verseimen is, melyeknek direkt nincs semmi közük Magához.[4]

            Piroska alakja leginkább a „művésztestvér” Reményik számára. Reményik Piroskához intézett levelében következőképpen ír kapcsolatukról: „Lélekben újra átélem a véghetetlen sok szépet, amellyel a Maga barátsága, a legétheribb, a leggyöngédebb testvériség, amelyben valaha poéta részesült – engem megajándékozott. A női lélek páratlan finomságát, a jó pajtás ragyogó gyermekkedélyét és a művésztestvér diadalmas segítő kezét egyszerre találtam meg Magában. S mindezeken felül: a legmegnyugtatóbb, legelfogulatlanabb természetű érintkezést, amely valaha nővel adatott nekem.[5]

Reményik szerelmi életét és szerelmi költészetét nem lehet a szó hétköznapias értelmében értelmezni. Piroska csak az egyik meghatározó asszonyalak volt életében. A „harmadik társ” Imre Ilonka, saját sógornője volt, aki szintén 1920-ban hagyta el Erdélyt és költözött férjével és családjával Budapestre. Hármuk között igen szoros kapcsolat alakult ki, egy érdekes baráti háromszöget hozva ezzel létre. 1920-ban, Ilonka és Piroska elköltözésének évében megkötötték a vérszerződés mintájára a könnyszerződést, mely örökre hűségessé és elválaszthatatlanokká tették őket. Reményik gyengédebb érzéseket táplált Ilonka irányába, amelyek azonban soha nem teljesedhettek be, ezért fájdalmát mélyen elrejtette, melyben Piroska volt támasza és bizalmasa. Egy 1920-ban történt esetről Reményik Sándor a Piroska látott című költeményében emlékezik meg:

„Piroska látott egyszer sírni engem,

Maguknál – akkor a kapu alatt.

Ki tudja, talán olvasott is bennem.

 

Ez az óra vitt hozzá közelebb,

A jóság, mellyel megindulva nézte,

Némán nézte a néma könnyeket.

E könnyek vittek hozzá közelebb.

(…)

Tőle a titok senkihez sem ér el,

Ő gyöngéden a fiókjába zárja

És betakarja – vadszőlőlevéllel.[6]

 

        Ugyanerre a szituációra utal vissza a vers megírása után öt évvel később Piroskához írott baráti levelében: „Hogy megértett Maga már akkor engem, s az egész lelkemet. Nem kellett sokat magyarázni. „Csitt, aranyfüst” mondotta, „elszáll, ha hozzáérnek szavakkal”…Alig ismertük akkor egymást, és én a legdrágább titkomat olyan bizalommal tettem a Maga kezébe, mintha a Jóisten kezébe tenném. Öntudatlanul is sejtettem, amit azóta olyan tisztán tudok, - nincs a földön senki, akinek inkább kiönthetném az egész lelkemet.”[7]

            Barátságuk tizenegy éve alatt a költő gyakran és szívesen látott vendég volt Piroskáék a rózsadombi villájában és a műteremben, a család is nagyon megszerette. Reményik betegsége miatt igen sok időt töltött a budapesti hárshegyi szanatóriumban, innen gyakran látogatta meg az egymáshoz közellakó húgát, Sárikát, illetve Ilonkát és Piroskát. A műterembe felvezető hátsó és meredek lépcsőn közelítette meg Piroska műtermét, mely számára mindig a béke, a nyugalom és a fény szigete volt:

            „Mért van ez így?...

            ha néha belépek e fényességbe,

            Miért konyul le mégis a fejem,

            S mért nézek mindig a lábam hegyére?

            Mikor már túl vagyok teren, időn,

            Egyszer csak hirtelen eszembe jut:

            Szent Isten, hiszen sáros a cipőm!

            S már csetlik-botlik lelkem aranyszárnya.

            Szegény Poéta, kit balvégzete

            Sáros cipőben küld a mennyországba.”

           

            A műtermi fényességben beszélgetett sokszor egymással a költő és a festőnő. Halk és mély beszélgetéseik sokszor adtak ihletet és hangulatot egy-egy vers megírásához. Ezt Reményik egyik levelében Reményik így fogalmazza meg: „aztán a csendes, nyugodt beszélgetés. Piroska, valami olyan nyugalom, olyan célhozértség–tudata volt bennem, hogy éreztem: az egész világ elsüllyedt, de én a lelkemmel, legigazabb önmagammal egy abszolút szilárd sarkponton állok az egész világ felett.” Reményik életében ritkán adatott meg, hogy magát, lelkét és a világot egyensúlyban lássa. Folytonos ideggyengesége, rosszullétei általában deprimált hangulatot eredményeztek, a fényesség és harmónia ritka jelenségek nála.

            Az 1920-as években igen sűrűn váltottak leveleket egymással (sajnos a Piroska által írtak mind elvesztek a második világháború után), s Reményik sűrűn írta Piroskához fűződő költeményeit is. Ezek azonban nem kerültek nyilvánosságra. Kéziratban küldte meg Múzsájának a szebbnél szebb verseket[8] és ezek még ma is a család tulajdonát képezik. Piroska halála érthetően nagyon érzékenyen érintette a költőt. Barátainak (Lám Bélának, Áprily Lajosnak, Olosz Lajosnak) írott levelei alapján alkothatunk fogalmat arról, mit is jelentettek egymásnak, és milyen hatással voltak egymás művészetére. Áprilynak írja levelében Reményik: „A legtisztább, legszentebb, igazán földöntúli szépségü barátságot és testvéri szeretetet adta nekem ismeretségünk sok esztendején át. Soha nem tudtam ugy viszonozni, ahogy szerettem volna. Pedig, ami lelki éltet tompultan bár, mégis éltem az utóbbi esztendők alatt, annak igen nagy részben még mindég Ő volt főforrása, ihletője, sugalmazója, talán tudatom alatt is.”[9]

vadvizek_zugasa_cimlap.jpg

            Piroska halála után születik meg talán a legszebb Piroska-verseket magába foglaló Szerenád oda túlra című ciklus. E ciklusban halottairól emlékezik meg: Édesanyjáról, nagybátyjáról, Piroskáról, Kuncz Aladárról, s a versfüzér végén saját magáról. Levélben írja Olosz Lajosnak, barátjának: „Nagyon sokat javultam, mondhatom, oly napjaim voltak, mint nagyon ritkán életemben. (…) Jellemző állapotomra, hogy március folyamán és ápr. elején eddig 21 verset írtam – olyan erővel és olyan új hanggal tört fel ez a betemetettnek hitt forrás, hogy a szó szoros értelmében megrendültem bele. Kezdődött szegény Édesanyámmal és Piroskával, a Halottaimra gondolással, egy nekik szentelt ciklussal, aztán átcsapott más területekre is, valóságos mámorban, igazi szent kényszer hatása alatt írtam egész napokon át.”[10]

            Az Idézőjelek című költemény fejezi ki leghatározottabban kettejük összetartozását, művészetük együtt élését:

            „S most, hogy szellemidéző dobogással

            Ez a kis írógép kopog, kopog,

            jól tudom, hogy szíved dobban a gépben,

            S bár nem emlékszem a szemedre, szádra,

            Én halhatatlanul is veled vagyok.

            S csak azért írok, mert Te akarod.[11]

            A ciklusban több vers foglalkozik Piroskáék házával, illetve annak környezetével. A rózsadombi villa ma is áll, kertjében még ott magasodnak a tanú-fák, ahol együtt sétálgatott és beszélgetett. A ház meredek utcában fekszik, a gyengélkedő Reményik többször is kifulladt, mire Ilonkától Piroskához ért. A Szerenád oda túlra című ciklusban Piroskát keresi, de csak hiányát találja mindenhol. Élesen hasít bele a felismerés: Piroska nincs. Minden más, s az utca, ahol a villa áll, 

            „Az utca...sosem volt ily meredek.

            Rózsadomb?...Dolomitok, Alpesek.

            S tudom: ha hegyet hegyre hajigálnék,

            Az ő nyomába én hiába hágnék.

            S tudom, ha csillagról csillagra-lépnék

            A közelébe még akkor sem érnék.

            Ziháló mellel csak megyek, megyek.

            Az Ő utcája nagyon meredek.”

                                             (Rózsadombi bolyongás).[12]

             A ciklusban a szeretett nő hiányával együtt jelenlétét is érezhetjük egy természetfeletti misztikumban.

            „Hát jártam ott is….régi otthonodban.

            Az üres fészek mélységeit mértem,

            Lelked nyomait félve tapogattam.

            Vázlatok, képek, írott lapok…tervek:

            Nagy, drága, rendezetlen hagyaték - -

            Káprázó szemem előtt ellebegtek.”

                                                       (Hát jártam ott is)[13]

            A szintén Piroska halála után írt Ne illess! című művében, mely az egyik legutolsó, felidézi az végső találkozást. Piroska itt már nem földi lény, hanem haldokló szent.

            „Piroskának kezet csókoltam mindig,

            szokás volt ez közöttünk, természetes,

            részemről oly egyszerű áhítat - -

            azért volt különös, döbbenetes,

            Mikor a kezét egyszer hátratette.

(…)

            Valamit szólt, hogy festékes talán –

            De nem a szaván akadtam meg én,

            Hanem elhárító mozdulatán

            S ködbe vesző tekintetén

            S körülötte a szentség illatán.

(…)

            Álltam és riadtan néztem Piroskára.

            Idegen szentség sugárzott le róla.

            Éreztem: lelke kifeszült vitorlás:

            A túlsó part mágnestől vont hajója.

                                                   (Ne illes!)[14]

Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő művészetével és különös egyéniségével Reményik Sándor költészetének és életének kiegészítő része lett. Halálával szentté vált hozzátartozóinak szemében, mint ahogy Reményik is írja Áprilynak: „[Piroska]Utolsó levelében Árkosynénak azt irja, szembe nézve a halállal: „Minden jól van…” és „Nekem ne irjátok az után, hogy „az örök Világosság fényeskedjék neki”, azt, hogy „nyugodjék békében”, - inkább azt irjátok: „dolgozzék békében”….Ugy élt, és halt meg, hogy igazán szentté lehetne avatni. Ezt nem az én tulzó érzésem mondja, hanem mindenki, aki körülötte volt életében és utolsó heteiben.[15]

            Piroskát a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, Reményik erről is ír barátjának, Áprily Lajosnak fentebb idézett levelében: „Őt - - nem homokba temették. Magasan, a Farkasréti temető ormán, mint irják, szinte a Svábhegyen van a sirja. Messze lehet onnan tekinteni. – Csodálatos valami volt a Hite. Mély keresztény Katholicizmus mellett, de azon még tul, valami gyönyörü természetimádó patheizmus. Legyen neki az ő Hite szerint, és „dolgozzék békében”…. Én megint nagyon sokkal lettem szegényebb, s ugy érzem, erősebben kell megfognom a Ti kezeteket és azokét, akik szeretnek, és nem hagynak el még….[16]

            A harmincas években Reményik Sándornak egyre jobban kellett harcolnia elhatalmasodó betegségével és a politikai helyzet miatt kialakult háborús közhangulattal. Lírája továbbfejlődött és megkezdődött benne egy új korszak: a kisebbségi humanizmus költészetének ideje. Piroska már csak szép emlék maradt, földöntúli, misztikus, talán még mindig alkotó Művésztestvér.

Elhangzott "Nők tüköre" című konferencián KRE BTK, Budapest, 2008. szeptember 5-én.

A fényképek Hantz Lám Irén által összeállított albumból származnak. (Hantz Lám Irén: A lámpagyújtogató. Reményik Sándor élete képekben és versben, Studium, Kolozsvár, 2007.)

[1] Németh László: „Mégis ő az erdélyi költő” = Lehet, mert kell, Reményik Sándor emlékezete (szerk. Dávid Gyula), Nap, 2007, 103-104.

[2] Reményik Sándor levele Szőcsné Szilágyi Piroskához, Kolozsvár, 1922. március 30.. = Sövényházyné Sándor Judit, Erdélyi március ; Álmodsz-e róla? : Kiadatlan versek és levélszemelvények : Válogatott versek, Orpheusz, 1990, 497.

 [3] Reményik Sándor levele Szőcsné Szilágyi Piroskához, Kolozsvár, 1923. október 19. = Sövényházyné Sándor Judit, Erdélyi március,512.

[4] Reményik Sándor levele Szőcsné Szilágyi Piroskához, Kolozsvár, 1923. október 19. = Sövényházyné Sándor Judit, Erdélyi március , 510.

[5] Reményik Sándor levele Szőcsné Szilágyi Piroskához, Kolozsvár, 1922. március 30. = Sövényházyné Sándor Judit, Erdélyi március,

498.

[6] Reményik Sándor Összes Versei II. (szerk. Dávid Gyula), Polis-Kálvin-Luther, 2005. 407

[7] Reményik Sándor levele Szőcsné Szilágyi Piroskához, Kolozsvár, 1925. október 11. = Sövényházyné Sándor Judit, Erdélyi március, 516.

 [8] A Hátrahagyott Versek kötetben jelenhettek meg posztomusz a többi szerelmes verssel együtt

[9] Reményik Sándor Áprily Lajosnak, Kolozsvár, 1931. nov. 11., PIM, V4142/351/112

[10] Reményik Sándor Olosz Lajosnak, Budapest, Hárshegy, 1933. ápr. 14. = Kis Olosz Klára (szerk.), Félig élt élet. Olosz Lajos és Reményik Sándor levelezése 1912-1940, Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 2003, 286.

[11] Reményik Sándor ÖV, I. 524.

[12] Reményik Sándor ÖV. I. 526.

[13] Reményik Sándor ÖV, I. 525.

[14] Reményik Sándor ÖV II. 367.

[15] Reményik Sándor Áprily Lajosnak, Kolozsvár, 1931. nov. 11., PIM, V4142/351/112.

 [16] uo.

A bejegyzés trackback címe:

https://egylangotadok.blog.hu/api/trackback/id/tr288522830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása