Kolozsvár földrajzi fekvése mindig is arra predesztinálta a települést, hogy kereskedelmi illetve politikai-kulturális központi funkciót töltsön be. Mint az a későbbiekben egyértelműen kiderül, ennek az elvárásnak eleget is tett. Földrajzi fekvését illetően az Erdélyi-középhegység és az Erdélyi-medence közötti területen terül el, a Kis-Szamos és a Nádas-patak völgyében, melyek folyamatos ivóvízzel látják el a területet.[1]

Már a 9. sz. végén magyaroklakta területről van szó, hiszen a huszadik századi ásatások[2] során a régi Zápolya és Farkas utca környékén honfoglalás kori sírokat találtak.[3]

Honfoglaló őseinknek tetszetős helyet nyújtott a megtelepedésre[4], hiszen nemcsak a Szamos folyó látta el őket friss vízzel, hanem két út is találkozott itt: a régi római korban épült kövezett út, amely Potaissa (ma: Torda) felől Napoca (ma: Kolozsvár) érintésével a Szilágyság felé haladt, illetve az új út, melyet a magyarok fedezték fel, s mely az Alföld felől a Királyhágón át a Kisszamos völgyén le vezet. Kedvező jellegzetessége még a területnek, hogy viszonylag jól védhető: Szamos-völgy síkjának magasabb részén fekszik, magas dombokkal körülhatárolva. Mivel a Szamos magasabb folyásánál van, így viszonylag árvízmentes terület, bár a krónikák sajnos nem egy pusztító árvízről számoltak be. Az építkezésekhez jó alapot biztosított a régi római város, Napoca maradványa.[5]

A 11. században már valamiféle vár állhatott is, azonban a régészek mai napig bizonytalanok, hogy hol is állt pontosan: Kolozsmonostoron vagy az Óvár területén. 1177 körüli forrás említi meg Tamás kolozsi ispánt, így feltételezhető, hogy számoltak már a településsel, mint hivatalos közigazgatási egységgel. A vár első konkrét említése 1213-ból való: „de castro Clus”. A 13. századig a település a mai Óvár részre terjedt ki, a Bel-Monostor – Híd – Malomárok – Sétatér utca határolta területen éltek a letelepedett magyarok. A település köré kőfala építettek, melynek során a régi északi (250m) és nyugati (223m) római falak alapjait felhasználták, a déli fal (301m) a régi római főúttal párhuzamosan húzódott, köztük védelmező vizesárokkal, a keleti fal (197m) a Szilágyság-Alföld útvonallal volt párhuzamos. A falak hosszának megismerése a település (villa) szabálytalan trapéz alakjára enged minket következtetni. Ebben a trapézban több a kelet-nyugat irányultságú utca, mint az észak-déli, s ezt a sajátosságát az utcák egyenes volta miatt a később kialakult újvári terület illetve a későbbi Kolozsvár is örökölte.[6] A középkori óvárosban az árpádkori templom alapjaira épült, ma ferences rendház és templom található. Az újkori régészet szerint a 11-13. század között csak ott állhatott a források említette vár, ahol templom maradványai is feküdnek. Egyesek az Óvárba helyezték a várat, de ez sem bizonyított, csak az, hogy kézművesek és kereskedők lakta településről van szó. Kálmán-kori illetve II. Géza-kori ezüstpénzérméket, 11. századi fazekas kemencét, és mellette összeilleszthető edénydarabokat tártak fel, ami egyértelműen mutat a település iparos jellegére. A régi városfalon kívül 11.századi temetőt is leltek a régészek,  a főtér északkeleti csücskében, városon kívül, s ez azért érdekes, mert már Szt. László, majd Könyves Kálmán is törvényben fektette le a templom melletti (templomkertben) való temetkezést. Több évtizednek kellett eltelnie, mire a pogányszokást (ti. a településen kívül kell örök nyugalomra helyezni a halottat) felváltotta a keresztény temetkezés.

(A középkori Kolozsvár térképe. Bal felső sarokban az Óvár található, majd a később hozzáépült Újvár a városfallal együtt.)

Más régészek az Óváron kívüli, a későbbi Újvár területére képzelték a várat, de itt nem található árpádkori templommaradvány. Nagy valószínűséggel Kolozsmonostoron feküdt a kolozsi vár, a „monasterium beatae virginis de Coluswar fundatio sancti regis Ladizlai existit, azaz a kolozsvári Boldogságos Szűz monostor, Szt. László király alapítása, bencés apátság mellett.[7]

Az 1241-42-es tatárjárás jelentette az első igazán nagy tragédiát Kolozsvár életében: a krónikák szerint az itt élő magyarokat neme egyszerűséggel lemészárolták, a települést felgyújtották és romba döntötték. Így a tatárjárás István herceg, a későbbi V. István, ki ekkor Erdélyben gyakorolta a dukátusi címet, elrendelte a terület betelepítését és rendbehozatalát. Ekkor hívtak be a településre német hospeseket, akik a későbbi iparos és kereskedő szászok ősei, és a környékre magyarokat, akik földművelő munkájukkal a város élelmiszerellátását biztosították. A védelmet megerősítettek, nekiláttak egy ellenállóbb, modernebb fapalánk és kőfal építésének. Azonban a földrajzi fekvése miatt nem számított még így sem a legvédhetőbb központnak, így megszűnt Kolozs vármegye központja lenni, helyette a jobban védhető Léta várát nevezték ki.[8]

Mindezek ellenére mégis egyre fejlődött. V. István király kiváltságokat biztosított a hospeseknek: önkormányzati joggal látta el a települést. A kereskedem egyre fellendült, az Óvár melletti nagy tér lett a piactér, a környékbeli falvakból (hóstádok, vagy hóstátok vagy Hochstadtok[9], például Hídelve már akkor létezett) érkező áruk egy részét itt adták el. A fokozatos fejlődést azonban megakasztotta, mikor a király visszajutatta a püspök tulajdonába a területet.

Az Árpádház kihalásával fellépő interregnum időszak zaklatottsága és háborúi Kolozsvárt sem kímélték, de, mint ahogy a történelem bizonyította, a település jó oldalra állt: Károly Róbertet katonailag és anyagilag segítette meg az erdélyi kiskirályok elleni harcában, így hálából a király 1313 körül visszavette a püspök hatalmából, majd 1316. aug. 19-én visszahelyezte kiváltságos helyzetébe s egyúttal városi rangra emelte (addig: villa Coloswar).[10] Ezt a kiváltságlevelet 1331-ben megerősítette és még kiegészítette további kiváltságokkal is. Mindez sosem látott lendületet adott a városfejlődésnek, a 14. századdal egyértelműen beköszöntött Kolozsvárra az érett középkori kultúra: egyre fejlődő és ipar és kereskedelem, céhrendszer létrejötte és virágzása. A város címere ekkor már bizonyíthatóan létezett: Háromtornyos címer, melynek legkorábbi ábrázolása egy szűcs céh oklevelén maradt fent, 1377-ből, Nagy Lajos korából.[11]

(Kolozsvár 14. századi címere)

Mivel a város egyre fontosabb központtá vált, a betelepülések aránya is megugrott, így a város terjeszkedni kezdett: megtartva az óvár utcaképét a 14. század végére létrejött az Újvár területe: új utcák alakultak ki délre és keletre (így a déli és keleti városfalakat természetesen lerombolták), és széles, egyenes, egymásra merőleges illetve egymással párhuzamos utcákat tartalmazó utcahálózat jött létre. A mai Kolozsvár belvárosi még mindig ezt az utcaképet őrzi. Beindultak a nagyarányú építkezések is, melyek megváltoztatták az addigi város képét: a vásártéren elkezdték építeni a gótikus Szent Mihály templomot, illetve a tér déli oldalán a Szent Jakab kápolnát, belekezdtek az óvári domonkos klastrom felújításába, felépítették a Tanácsházát a főtér déli sorára, melyben a városi tanács ülésezett, hidakat, malmokat építettek. A 15. század végére már állt a Farkas utcai ferences templom és klastrom, illetve az ispotály. Két fontos új utca jött létre: 1362-ben a platea Pontis (Híd u.) és 1372-ben a platea Magher (Magyar u.).

A század végén azonban megjelenik a török veszély, így modernebb városfal építése kezdődik meg: felújították az óvári nyugati (223m) és az északi (250m) falat és hozzáépítettek még a várost körbeölelően 2350méternyi falat, azaz az Újvárt védő új városfal 2823m hosszú volt, és 18 toronnyal (ebből 6 kaputorony) rendelkezett. Ezt a városfalat sajnos a 19. század végéig majdnem teljesen lebontották, csak 10 méternyi szakasza és a Bethlen bástya maradt meg.

A 15. században a város fejlődése töretlen, 1405. júl. 2-án Luxemburgi Zsigmond királyunk szabad királyi városi rangra emelte. A körülbelül 5400 fős lakossága[12] a században fele részben szászokból és magyarokból állt, a magyarok lélekszáma emelkedett egyre erősebben, mígnem 1458-ra a városi tanács elismerte a magyarok és szászok jogegyenlőségét,[13] a városi vezetésben is. A városi tanács 12 főből állott, 6-6 szász és magyar, illetve egy 100fős tanácsból , az ún. centrumpaterekből, ahol szintén 50-50 fő volt szász illetve magyar. Megegyeztek abban is, hogy város két legfontosabb tisztségét, a főbírói és a királybírói tisztséget évente felváltva tölti be szász illetve magyar. Egy erős öntudattal rendelkező városi polgárság alakul ki, ezt jól jellemzi az a tény, hogy ha a nemes a városba akart költözni, le kellett mondani előjogairól.  Az egyenlőségen alapuló vezetés létrehozta a közösségi jogot és a polgári öntudatot is. Így kolozsvári örökösnek csak az számított, aki ingatlantulajdonos, házas,  és adófizető. A városi polgárok esküszövegében a város „hazám” vagy „respublikánk” kifejezéssel tűnik fel. Mindenki részt vett közvetve vagy közvetlenül a város irányításában, a képviselők és képviseltek ismerik egymást és egymás életkörülményeit.

A város közigazgatását is ennek szellemében szervezték meg: az egységek vezetői személyesen ismerték a körzetükben lakó polgárokat és életkörülményeiket. A várost a 16. században öt fertályra („negyedre”) osztották, s ennek vezetője lett a fertály kapitány. Az öt fertály sorrendben a következők: Óvári fertály, Magyar utcai fertály, Közép utcai fertály, Farkas utcai fertály, Monostor utcai fertály. A fertályokat még kisebb részekre tagolták, tizedekre, s ezeknek a vezetői lettek a tizedesek. A 16. századi öt fertályhoz összesen száztizenegy tized tartozott. Feladataik a rendfenntartás, az adóbehajtás, az információk kihirdetése, a vétkesek elfogása, a közmunka megszervezése, a város védelmének irányítása, és a tűzvédelem. A 19. századra a város méretével együtt a fertályok és tizedek száma is nőtt, tizenkét fertályt hoztak létre: 5 belvárosi (Óvári, Bel-Monostor utcai, Bel-Szén utcai, Bel-Közép utcai, Bel-Magyar utcai) negyedet, 6 külvárosi (Kül-Magyar utcai, Kül-Közép utcai, Kül-Szén utcai, Kül-Monostor utcai, Kétvízközi, Hídelvi) negyedet és a tizenkettedik egy Kolozsvár határában fekvő román falu, Felek volt.[14]

Magyarország három részre szakadása után sem állt meg a város fejlődése, sőt, a kialakuló Erdélyi Fejedelemség egyik fő városaként[15] tartották számon (Gyulafehérvár számított a politikai-vallási-kultúrális fővárosnak, a fejedelmi székhelynek), ahol a kultúra is virágkorát élte (gondoljunk a sokszor példaként emlegetett Heltai Gáspár nyomdájára vagy a Báthory egyetem létrehozására). Ekkor mintegy 30 céh[16] jelentette a város iparát, népessége a beköltözőknek köszönhetően folyamatosan gyarapodott, (1593-ra körülbelül 7500-8000 fő[17]). Központi fekvése miatt „az ország kulcsának”[18] is nevezték. Az idén fejedelemmé választásának a 400. évfordulóját ünneplő Bethlen Gábort is itt választották meg, nem csoda hát, ha fejedelemsége alatt (1613-1629) élte virágkorát a város, sőt, 1617-ben megkapta civitas primaria Transylvaniae[19], azaz Erdély első városa címet is.

(Kolozsvár 17. századi látképe)

A város a 17. században 19 erős bástyával és erős városfallal rendelkezett, a városfalon belül szabályos, tágas, egyenes, párhuzamos, merőleges utcák, templomok, kolostorok, középületek (tanács, ispotály, fogda, stb.), polgári házak (egy emeletesek), híres iskolák (pl. Református Kollégium) épültek, a városfalon kívül pedig majorok, parasztházak, szántóföldek, kertek, gyümölcsösök, szőlők terültek el, biztosítva a város ellátását.[20]

Az alig félévszázados virágzás[21] után azonban több évtizedes pusztulás várt Kolozsvárra: II. Rákóczi György fejedelem 1657-ben indított és balul elsült lengyelországi hadjárta után a török és a tatár bosszúhadjárat során háromszor fosztották ki a várost és ölték le lakosait. Miután 1660-ban Nagyvárad elesett, így a végvári funkciókat Kolozsvár kellett átvegye[22], ami városfalának megerősítésével járt. A század további részében nem fejlődött, lakosságának száma csak a betelepülők, a bemenekülők miatt gyarapodott. A városban 1698-ben és 1697-ben is tűzvész tombolt.[23]

Az 1703 és 1711 között zajló Rákóczi-szabadságharc alatt többször is gazdát cserélt a város, járványok, mészárlások és további tűzvészek tizedelték a lakosságát.[24] Cserei Mihály Históriájában keserűen állapította meg: „Kincses Kolozsvárból koldus Kolozsvár lőn a kétféle had közt”.[25] 1711-re az adólajstromban 2326 házból 822 után a következőket jegyezték fel: puszta, ház nélküli fundus. Lakosságát a 18. század elején körülbelül 7000 főre tehetjük.[26] A század folyamán nem sokban javul a helyzet, gyakoriak a pestisjárványok, lassan fejlődik az infrastruktúra, és lakossága is igen lassan növekszik, s ezt szintén csak a betelepüléseknek köszönheti: 1784-87. évi első hivatalos népszámlálás alapján 13928 fő élt Kolozsvárt.[27]

1790-ben azonban a város jövőjét meghatározó döntés születik: az Erdélyi Nagyfejedelemség székhelyét Kolozsvárra helyezik át, így az erdélyi országgyűlések színterévé is válik. A rendelkezés miatt elkerülhetetlenné vált a város és a városkép rendezése, hatalmas, barokk stílusú építkezések indultak be, az utcákat kövekkel rakták ki, és rendelkeztek a szemét eltűntetéséről is. Az erdélyi arisztokrácia beköltözésével megszűnt a város polgárias jellege és átvette helyét a nemesi életmód túlsúlya.

Nagyszabású építkezés indul el: a kormányzat és az országgyűlés vidéki tagjainak szállást kellett biztosítani, így hamarjában 603 szállást[28] kellett létrehozni, illetve a kiszolgáló intézményeknek az épületeket. A beköltöző nemesi családok számára a város központjában főúri palotákat emeltek, melyek a régi polgári házak helyén, több telken fekszenek, és kiemelt feladatuk a főúri reprezentáció is. Egyik legszembetűnőbb és legjellemzőbb példája ennek a még ma is álló főtéri Bánffy-palota vagy a rokokó stílusjegyekkel is rendelkező Filstich-Kemény-ház[29].

A Bánffy palota a Fő tér keleti során áll, egy emelettel rendelkezik, 16 tengelyes homlokzatával széles telken fekszik (négy régi polgár ház telkén). Gr. Bánffy György kormányzó építtette 1774-1886 között Johann Eberhard Blaumann építésszel.

(Bánffy palota)

A Filstich-Kemény palota a Fő tér északkeleti során áll, 16. század elején épült, ekkor még földszintes, de a 17. században Filstich család tulajdonába kerül. A 18. században a Wass, majd Kemény család háza, barokká a század végén építik át, és a rokokó stílusjegyeit is magán viseli.

(Filstich-Kemény palota)

            A Fő tér nyugati során álló Rhédey-palota a Jósika palota mellett található, 16-17. századi épületeket is magába foglaló, három-négy telekre épülő egy emeletes ház, mely arról híres, hogy a nyugati szárnyában volt az első magyar színtársulat első előadása 1792. dec. 17-én.

(Rhédey palota)

            1790 és 1848 között a város fejlődése töretlenül zajlik. Minthogy Pest-Budán, itt is központi szerepbe kerülnek a társasági élet színhelyeinek létrehozása – sokszor báró Wesselényi Miklós szorgalmazására – mint például az első magyar kőszínház felépítése 1821-ben, a Farkas utcában, hiszen ekkor indult meg komolyabban a mozgalom a magyar nyelvű színjátszás megvalósításáért. A színházat sajnos 1932-ben lebontották.[30]

(Farkas utcai kőszínház)

Kiépítették a városi élet intézményrendszerét, a cél kényelmesebbé, vonzóbbá tenni a városi életet a nemesek számára is. Létrejött a Kaszinó (Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi Miklós támogatása mellett) és egyedülálló módon Biasini Gaeta olasz vívómester és vállalkozó megalapította többek között a Viadal Iskolát, a Pannónia Szállót híres kávéházával együtt, (ez a későbbi Központi Szálló), és beindította a bérkocsi szolgálatot is.

Egy központi szerepű város nem maradhatott magas nívójú iskolák nélkül, és ekkor, a 19. század első felében már nagy múltra tekinthettek vissza elsőrangú tanintézményei: a piarista líceum, a Református Kollégium, az Unitárius Kollégium, és felsőoktatását a Református Teológia és az Unitárius Teológia jelentette.

Gazdasági szempontból is központi funkciót töltött be Kolozsvár, így gazdasági intézményeket alapítottak, melyek célja a vállalkozók megsegítése volt.[31]

Természetesnek vehető, hogy a népesség száma gyarapodik, illetve a társadalom arca megváltozik. A nemesség hangsúlyos volta mellett megjelent a befolyásos, tekintéllyel rendelkező kereskedő alakja – nemesek befogadják őket – az örmény, zsidó és görög-román családok. A kereskedelem fellendülése elősegítette az ipar fejlődését és a középkori örökség, a céhrendszer mellett gyarapodott a manufaktúrák (gépgyár, selyemfabrika, papírmanufaktúra) száma is. Ez hatással volt a társadalomra, megjelent a szakemberek és az ipari munkások rétege.

Urbanisztikai igények[32] miatt vált szükségessé a főtér rendezése, tágas térré alakítása. Lebontják az ún. kalickát, mely a középkori pellengér helyére felállított megszégyenítő emelvény volt. Lebontják a Rhédey palota előtt lévő katonai őrbódét, másnevén a Nagy várdát, kikövezik a teret, így eltűnik a szemét és a sár, elbontják a Szent Mihály templom délre álló haranglábát, és új, neogótikus haranglábat építenek. Ekkor még megmaradnak a templom körüli árusok bódéi, melyek a katolikus egyház birtokában vannak és az egész század folyamán tűzvédelmi okok miatt igyekszik tőlük a város megszabadulni, de csak a század legvégére bontják el őket. A Fő téren felállítják 1831-ben a Statuát[33], egy kőobeliszket, mely I. Ferenc császár és Karolina Auguszta császárné 1817-es kolozsvári látogatásának emlékoszlopa, rajta Kolozsvár középkori címerével és az adományokat osztogató Karolina Augusztinát ábrázoló domborművel. A reformkorban felmerült egy szökőkút és egy Bánffy-emlékmű terve is, de ezek végül nem valósultak meg. A déli sorra a régi helyére új Városházát építettek, a firenzei reneszánsz palotát idéző homlokzattal.

(Szent Mihály templom körüli bodék)

A szabadságharcot követő abszolutista időszakban (1849-1867) megtorpant a város fejlődése a büntető szankciók és iparának tönkretétele miatt (védővámokat eltörölték és a piacot elözönlötték az olcsó osztrák és cseh ipari termékek). A lakosság lélekszáma stagnál, a súlyos megtorló intézkedések, a külön hadisarc megviselte Kolozsvárt.[34]

A dualizmus korában (1867-1918) nagyarányú betelepülés (jobbágyfelszabadítás, a nemesi, és városi előjogok eltörlése) egy jelentős demográfiai növekedést eredményezett, de a város fejlődése csak az 1880-as években indult be igazán. Az addig eltelt esztendőket Simon Elek, a város akkori polgármestere „hét sovány esztendőként” titulálta.[35] 1873-ban kolerajárvány sújtotta a térséget, 1876 tűzvész tört ki a Szappan utcában, azután építették a Tűztornyot, a későbbi tragédiák megelőzése végett. 1879-ben árvíz sodort el több családi házat, és ezzel földönfutóvá tette az azokban élő családokat. Hanyatló kézműipar és kisipar (1872-ben Brassó felé kiépítették a vasutat, de ahelyett hogy oda ment volna a kolozsvári áru, onnan jött) és az ebből fakadó anyagi problémák súlyos társadalmi feszültségeket eredményeztek.

A dualista államszerkezetből fakadó előnyök jótékony hatása az első pár évben nem érvényesültek, csak az 1880-as években indul be a város szépítése. Kőváry László a vasút fejlesztésében látja a jövőt, Galgóczy Károly pedig tartva Budapest központi szerepétől, a független kézműipar erősítését szorgalmazta.[36] Ahhoz, hogy egy erős, újra központi szerepű várossá lehessen Kolozsvár, új központi funkciókat kell, hogy betöltsön. Eléri a nagyarányú, eddig sosem látott mértékű népességnövekedést (50 év alatt megháromszorozódott a lakosság lélekszáma, és hangsúlyosabb lett a magyarság számaránya)[37], építkezéseket indítottak be, modernizálták az infrastruktúrát, újraszervezték a társadalmat, és jelentős összegeket fordítottak a kultúra fejlesztésére.

Kolozsvár mai belvárosa arculatát nagyrészt a dualizmus alatti építkezéseknek köszönheti.

(Kolozsvár térképe a 19. században)

         A hirtelen megnövekedett lakosság miatt elsőszámú feladat volt a lakásépítkezések beindítása. Kolozsvár horizontálisan terjeszkedett, a tömegépítkezés miatt a színvonal visszaesése következett be: míg 1870-ben 3602 lakóház állt a városban, addig 1900-ban 5878 lakóház. Gyarapodtak az emeletes házak is: vagy új emeletet építettek a meglévőre, vagy egy-két emeletes házakat állítottak fel. Emeletes házak a belvárosban domináltak. Egyre jobban elterjedt a polgári lakás, melyben elkülönül a szolgálati-, a reprezentációs-, és a magánszféra. 1870-80as évek házépítésében neo-reneszánsz formavilág jelent meg. Az 1880as évektől a lakás helyett a polgári családi ház terjedt el (az ún. cottage) a belvárosban. Megjelent a kényelem és higiénia igénye, vagyis a lakások rész lett a saját fürdőszoba WC-vel, bevezetett  vízzel. Az 1890es évektől a kialakuló úri negyedekben (úrifertály) zöld környezetben építenek családi házakat, villákat. Így jön létre az ún. Kertváros, azaz a Mikó utca és környéke, melyet „Kellemes Kolozsvárnak” is neveztek. Házakat építenek a létrejött Rákóczi útra (Fellegvártól nyugatra) 1893-tól, de az ott élőket zavarta a közeli téglagyárból jövő forgalom, mely a poros úton mindig felkavarta a port.[38]

Bérházak építésébe is fogtak, a belvárosban jelentős ezeknek a száma. Hasonlítanak a budapestiekhez, hiszen a pesti Műegyetemen végzett építészek tervezték őket. 1870-ben 96 bérházház állt, de a rohamos építkezés eredményeképp 1900-ban már közel 500 a bérházak száma!

A házépítkezések megkezdődtek 1870es években, s három típust különíthetünk el: a földszintes, az egyemeletes, és a féloldalas (nincs udvar) házakat. Az 1880as években a több szalagtelken fekvő, téglalap alakú, gangos, zárt udvaros, összefüggő lakások, az ún. bérkaszárnyák építése terjedt el. Rangosabb épületeknek számítottak a bérpaloták, melyek modern, kényelmes lakásokat tartalmaztak, higiéniai szempontból is a korszak elvárásainak megfeleltek, kétemeletesek, szabályos alaprajzúak (ilyen házakat építettek a Szentegyház utcában és a Fürdő utcában). [39] A földszintes házakat tömegesen a külvárosokban építették, ezek egyszoba-konyhás építmények voltak, szűk telekkel, a szomszéd felé tűzfallal. A lakás szűkössége miatt nincs intimszféra, de túl zsúfolt is, illetve szeparált is egyben, hiszen a szomszédtól teljesen elzárt telkek voltak ezek. Társadalmi következménye is volt ennek (dr. Filep Gyula szerint), hiszen a társaság kedvéért sokan kocsmába mentek inkább, minthogy otthon ültek volna.[40]

A felgyorsult iparosodás és modernizáció miatt már említettem, hogy drasztikusan emelkedett Kolozsvár lakossága, s ez új lakótelepek és városrészek létrejöttéhez vezetett.

A Kőváry-telep volt az első városrész, melynek kialakulását a vasút 1872-es kiépítése okozta. A vasúti személyzet és családjuk, illetve a szerelőcsarnok (Erdélyben a legnagyobb) és munkásainak lakónegyede. A fellegvári tanyaszerű, lakatlan területen jött létre, nevét az alapítóról, Kőváry Lászlóról kapta, aki saját birtokából adott 50 ezer m2nyi területet.[41]

A Szamosközi utcától északra kialakult lakótelep lakói az 1851-ben alapított Dohánygyár munkásai és családjuk.[42]

A Szamos másik oldalán, nem messze a Házsongárdi temetőtől jött létre az ún. Felső-Kövespadi lakónegyed[43], a Györgyfalvi út és a Pata utca környékén. Itt a rosszabb körülmények voltak jellemzők, főleg napszámosok, munkások, intézményi szolgák (takarítók) éltek itt. Utcái zsúfoltak, szinte sikátorszerűek voltak, kis házikók épültek 30-60m2-es telkeken, ezek voltak az ún. „taksás házak”. Itt érdekes telekspekuláció jött létre: a föld a földbirtokosé volt, amelyet a ház tulajdonosa bérelt, de a ház a bérlő tulajdona, melynek építésére így hitelt nem vehetett fel, s emiatt silány minőségű házakat tudtak csak felállítani.

A város szégyenfoltjának[44] is nevezett Sáncalja a Fellegvár déli részén feküdt. Habár ezt a területet jobb jövőre szánták, mégis itt alakultak ki a legrosszabb körülmények. Viskókban, kőbarlagokban, földházakban éltek itt az emberek, s itt mindennapos volt a verekedés és a prostitúció. Grandpierre Emil, az idősebbik Kolozsvárról írt könyvében a következőket írja Sáncaljáról: „Lett azonban e helyett [ti. úri utca helyett] legelhanyagoltabb, legrendetlenebb része a városnak. Tanyája bűnnek, nyomorúságnak, ahol nem jó járni éjszakának idején s ahol fényes nappal is, ha keresztül méssz (!), meg kell borzadnod azon az erkölcsi süllyedésen, amit itt látnod kell s amire csak ember képed. Épen (!) azért legsúlyosabb sértés, ha valakit sáncaljinak neveznek.” A nyelvhasználatban a legnagyobb sértésnek számított valakit „sáncaljainak” nevezni”[45]. A város vezetésének is érdekében állt felszámolni a negyedet, mert nagyon közel feküdt az újonnan épített, úri belvároshoz.

A legrégebbi negyedek, Hídelve, Kétvízköze, és a Külső-Magyar utca környéke régebben hóstádok voltak, vagyis a középkori Kolozsvárhoz csatlakozó települések, melyen földművesei látták el élelmiszerrel a városlakókat. Ahogy a város terjeszkedett, úgy nyomta ki az 1870-es években a hóstádi lakosokat is, s ezek a negyedek már csak falusias kinézetükkel emlékeztetnek a hajdanvolt lakosaikra.[46] Házaik általában 2 szobásak, konyhával, kamrával, hatalmas pincével és nagy hátsó gazdasági épületekkel rendelkező falusias házak voltak.

Az utolsó városnegyed, melyről érdemes szólni, az Monostor falu, mely a várostól keletre feküdt, s lakossága leginkább román volt.

1867-től Kolozsvár a központi intézmények székhelyévé vált újfent,  de építeni kellett az ezeknek helyt adó épületeket, az 1880-as években felgyorsult az intézmények építése.

A Főtér teljes rendezése sem várathatott tovább magára, folytatták a reformkorban elkezdett „rendcsinálást”[47]. A tűzveszélyes főtéri bazárbódék sorát elbontották az 1880-as évekig, az egyemeletes házakra még egy emeletet húztak, megépítették a tér délnyugati sarkában a New York Szállót (1894, Pákey Lajos tervei alapján, akinek nevéhez a kolozsvári Ipartörténeti Múzeum, és az új Unitárius Kollégium kötődik). A szálló körül a járdák korszerűsítésére is sor került, hiszen az egyméter harminc centis magasságkülönbséget szabályozni kellett.[48] Átalakítják a Központi Szállót és étteremet 1890-ben Nagy Gábor vállalkozó támogatásával. Felépítik a Takarékpénztár és Hitelbank épületét 1912-14-ben, mely a déli soron, a 7. számú ház. A földszinti nyíláskivágások szecessziósan sokszögűek, de az emeleti vakolattal díszített falsávok eklektikus anyaghasználattal készültek. A belső tér fémmunkái és üvegdíszítései kimondottan szecessziósak. Létrehozták az Első Magyar Általános Biztosító Társaság bérházát vagy másnevén a Sebestyén-palotát[49] a Fő tér 8. szám alatt.  A négyemeletes, klasszicista bérháznak Fő téri oldalán klasszicista az oromzata, így az Egyetem utca felől copf[50] oromzati díszekkel rendelkezik. A Sebestyén Dávid által 1912–13-ban építtetett bérpalota, az előző épülettel együtt, megbontotta a Tanács-sor folyamatos párkányszint magasságát. 1883-ban Maezt Frigyes tervei alapján építették fel az Iparos Egylet palotáját, északi soron, a 24. szám alatt, kétszintes kora eklektikus reneszánsz palota, két, emeleten elhelyezett szoborral és homlokzathoz ragasztott fejezetes oszlopokkal. Az épület oromzati párkányán egykor szobrok álltak. A földszinten egykor mozi terem működött. Meghosszabbítottak a Szentegyház utcát: kivezették a Főtérre, az ott álló régi polgári házakat elbontották, helyükre a katolikus egyház felépíttette a Status házakat, a kétemeletes bérházakat 1899-ben, Alpári Ignác tervei szerint. A templom elől eltávolították a 1734-es pestisjárvány emlékére emelt barokk díszkaput, eltávolították a Státuát a Karolina térre a kórház elé (azóta a kórház is elköltözött), majd 1902-ben felavatták a Fadrusz János által alkotott, a mai Kolozsvár jelképévé vált Mátyás szoborcsoportot. Rendezték a Szamos-híd környékét: 4 sarok épület, azaz bérpalotát építettek fel, illetve sugárút a vasúthoz.

A sok építkezés miatt az építőipar sosemlátott mértékben fellendült, a városba vonzotta az építészeket (pl. Reményik Károlyt, a költő Reményik Sándor édesapját is) és építőipari vállalkozókat. Az építőipar a száz végén körülbelül 2500-3000 főt foglalkoztatott.[51]

(Parkosított Mátyás király tér a 20. század elején, a New York palotával és a Rhédey palotával)

A dualizmus korában, a századfordulón kezdtek neki az infrastruktúra fejlesztésének is, a budapesti fejlesztésekkel egy időben. A fejlesztésre 1879 és 1908 között mintegy 21 ,illióm koronát áldoztak.[52] Elsősorban az úthálózat modernizációját kezdték el, 1887-től kikövezték, illetve egyre gyakrabban már le is aszfaltozták (főleg a belvárosi) utcákat, járdákat alakítottak ki. A sugárutak kialakításának érdekében a régi városfalat, és a bástyákat elbontották, kivéve a még ma is álló Bethlen bástyát[53]. Budapesttel ellentétben nem használták ki a városfallal létrejött nyomvonal helyét, nem építettek körutat, a külvárosi sugárutakat kötötték össze a belvárosi utakkal. 1899 és 1908 között 35 km-nyi víz- és csatornarendszert építettek ki, a vezetékes, tiszta ivóvizet bevezették a lakások többségébe, a belvárosi, úribb lakásokban megjelentek a vízöblítéses mellékhelyiségek. A város a felújításra szánt pénz igen tetemes részét, mintegy 4,5 millió koronát költött a csatornarendszer létrehozására. A közvilágítás kialakítása is emelte Kolozsvár városi színvonalát. A város (Budapesttel együtt) az 1870-es években szerződést kötött a bécsi világítógázgyárral, s a világítás kiépítésének költségét a bécsi gyár vállalta magára. Így, mikor megjelent a gazdaságosabb és jobb, modernebb villanyvilágítás, nem lehetett beköttetni. Ezért lehetett az, hogy Temesvár volt az első magyar város, ahol bevezették a villanyvilágítást köz. –és magánterületeken. Végül 1897-től egy belga cég felvásárolta a légszeszgyárat és sikerült tetemes összegek befektetésével (mintegy 5 millió koronáról van szó) 1908-ra bevezették a villanyvilágítást Kolozsvár közterületeire és magánházaiba. A telefont 1893-tól kezdték kiépíteni, a fontosabb intézményeknek, szerkesztőségeknek, szállodáknak és magánszemélyeknek volt először telefonjuk a korszakban. A köztisztaságról is gondoskodtak: elrendelték, hogy a szemetet rendszeresen el kell hordani, s erre a célra szemeteskocsikat állítottak munkába, illetve utcákat seperni és öntözni kell.[54]

(Fadrusz János Mátyás szobrának átadása, 1902)

            Kolozsvár tehát virágkorát élte építészeti és modernizációs szempontból is a dualizmus éveiben. Kulturális hangsúlya is egyre nőtt, azonban az első világháború kitörése megállította a folyamatos fejlődést. Trianon után egy egészen új élethelyzettel, a kisebbségi léttel kellett az elnyomott magyarságnak szembenéznie. A román hatalomátvételt követően tömegesen költöztek be a románok a városba, erőszakos románosításba kezdtek.

(Kolozsvár látképe az 1920-as években)

            A tömeges román beköltözés mellett tömeges magyar elköltözéssel is számolhatunk, de a két világháború közti korszakban a magyarság mégis megőrizte abszolút többségét, bár a magyarság demográfiai megtorpanását s a románság erősödését tapasztalhatjuk: 1930-ban Kolozsvár lakosságának 54,3%-a magyar és 34,56%-a román.[55] Az eddigi monarchiabeli városból egy nyüzsgő, zsúfolt metropolisz lett, az újonnan érkezett tisztviselők pazar villanegyedeket építettek fel, a belvárosban elegáns bérpalotákat. Azonban a teljes körű városfejlesztést a bizonytalan politikai légkör és a kormányválságok sora megakadályozta.

             Ez a korszak gazdaságilag és társadalmilag is fokozatos fejlődést hozott, a lakosság 1910 és 1941 között ötvenezer lélekkel gazdagodott. Egyre jobban kibontakozott a nagyipar és a bankrendszer, létrejöttek és meghatározó nagyipari vállalattá lettek: A Dermata Művek, Dohánygyár, vasúti műhely, Iris porcelángyár, Schull kendőgyár, Ady harisnyagyár, Ursus sörgyár stb. így az ipari munkásság létszáma is gyarapodott, és új munkáslakta körzetek jöttek létre: Iris-, Bulgária-, Dermata-telep, Lupsa és Kardosfalva körzetekben családi házak épültek, míg a Hóstátban, Borháncson és Szamosfalva felé inkább az agrárnépesség élt. Módosabb tisztviselőtelep az Attila út környékén jött létre, illetve egyre kedveltebb helynek számított az úri negyednek átalakuló Erzsébet úti és Donát úti villanegyed.[56]

            A második világháború után sosem látott növekedésen megy át a város: lakossága ötven év alatt mintegy megháromszorozódott, s ez köszönhető a szocializmus erőltetett iparfejlesztésének, a városfejlesztési tendenciának illetve a magyar többségű erdélyi városokat szándékosan elrománosító törekvéseknek. 

            Új lakónegyedek jöttek létre: Györgyfalvi-, Monostori-, Donáth-, Hajnal-negyedek, illetve a régi Hóstát szándékolt felszámolásával a Marasti és Hősök tere térsége. A racionalitás azonban hiányzott, hiszen a munkásokat sokszor a 10km-nyire vagy messzebb fekvő gyárakba kellett naponta szállítani. A lakosságban leginkább a munkásság aránya nőtt, negyedeik zsúfolttá váltak, bár épültek ide iskolák, rendelők is, illetve a felduzzadt egyetemi ifjúság elhelyezésének érdekében diákotthonok.

            A lakosság felduzzasztásának következményeként radikálisan megváltozott a nemzetiségi összetétel is: eleinte a környező települések románságát költöztették be, majd a Ceauşescu-korszakban a Kárpátokon túli területekről is érkeztek.[57]

            A város arculata is kezdett megváltozni az 50-es évek vége felé: az állami szervek, a katonaság, az oktatási intézmények és új üzemek körül épült a függetlenedő román Kolozsvár, vagyis kialakult egy román kolozsvári elit, a magyar nyelv elvesztette prioritását. Már 1964-ben, a Ceauşescu-korszak előtt szimbolikusan is véget ért a magyar Kolozsvár története, mert egyetlen éjszaka alatt átnevezték az utcákat, a kétnyelvű feliratokat eltűntették, mindezzel kifejezve, hogy lezárult a város románná tételének folyamata[58]. Az egyre csökkenő számú magyarság kisebbségiként próbált és próbál mind a mai napig emberhez méltó életet élni. Jelenünkben a magyarság számaránya ijesztő mértékű, 10% körül mozog, talán a kulturális összefogás nem engedi elveszni őket.

Bibliográfia

Asztalos Lajos, A korai Kolozsvár, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 16-21.

1977. Nagy Margit, Városrendezés Kolozsvárt és Máramarosszigeten a múlt század első felében, In. Uő, Stílusok, művek, mesterek, Kriterion, Bukarest, 1977. 126-136.

Bálint István János (szerk.), Kolozsvár, Transylvania képeskönyvek, Polygon, é.n.

Bottoni, Stefano, Az elveszett centrum, Kolozsvár a második világháború után, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 127-130.

Csetri Elek, Kolozsvár népessége, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 6-13.

Egyed Ákos, A modern Kolozsvár születése. A hosszú 19. század változásai, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 72-84.

Egyed Ákos, Iparosodás és városfejlődés a XIX. század második felében és a XX. század elején. A városi civilizáció elterjedése Erdélyben, In. Uő, Falu, város, civilizáció, Kriterion, Bukarest, 1981. 270-294.

Egyed Ákos-Kántor Lajos, Kincses Kolozsvár, Erdély fő városa, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 4-5.

Gaal György, Kolozsvári séták, Kalauz a régi és az új Kolozsvárhoz, Korunk, Kolozsvár, 1992.

Hámori Péter, Trianon után, A megfélemlített Kolozsvár, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 92-96.

Kiss András, Fertályok és tizedek. Kolozsvár településrendszere a 16. században, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 59-62.

Mihály Melinda, Kolozsvár főtere, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 63-67.

Nagy Péter, Ó, Kedves Kolozsvár, Minerva, Kolozsvár, 1926.

Sas Péter (szerk.), Herepei János, Kolozsvár történeti helyrajza, Művelődés, Kolozsvár, 2004.

Szabó T. Attila, Kolozsvár települése a XIX. század végéig, Minerva, Kolozsvár, 1946.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Sebesty%C3%A9n-palota

http://hu.wikipedia.org/wiki/Copf_st%C3%ADlus

[1] Egyed Ákos, A modern Kolozsvár születése. A hosszú 19. század változásai, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 72.

[2] Bálint István János (szerk.), Kolozsvár, Transylvania képeskönyvek, Polygon, é.n. 7.

[3] Asztalos Lajos, A korai Kolozsvár, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 17.

[4] Egyed Ákos-Kántor Lajos, Kincses Kolozsvár, Erdély fő városa, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 4.

[5] Asztalos, 17.

[6] Asztalos, 17.

[7] Asztalos, 19.

[8] Asztalos, 20.

[9] Nagy Péter, Ó, Kedves Kolozsvár, Minerva, Kolozsvár, 1926., 35.

[10] Bálint, 7.

[11] Asztalos, 20.

[12] Csetri Elek, Kolozsvár népessége, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 6.

[13] Bálint, 10.

[14] Asztalos, 21.

[15] Egyed-Kántor, 5.

[16] Csetri, 6.

[17] Csetri, 7.

[18] Uo.

[19] Uo.

[20] U.o.

[21] Bálint, 15.

[22] Mihály Melinda, Kolozsvár főtere, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 65.

[23] Csetri, 8.

[24] Bálint, 19.

[25] Csetri, 8.

[26] Csetri, 8.

[27] Uo..

[28] Egyed, 2005. 73.

[29] Mihály, 65.

[30] Egyed, 2005. 74.

[31] U.o..

[32] Mihály, 66.

[33] Nagy Péter, Ó, Kedves Kolozsvár, Minerva, Kolozsvár, 1926., 10.

[34] Egyed, 2005. 75.

[35] U.o.

[36] U.o.

[37] U.o.

[38] Egyed, 2005. 79-80.

[39] Egyed, 2005. 80.

[40] „Csoda-e, ha ilyen lakásviszonyok mellett Kolozsvár munkásnépe nem otthon ülő? Csoda-e, ha az apró munkásházak között minden 20-30 lépésre épült lakásokat találunk, és ezek mind kocsmák vagy vegyeskereskedésnek titulált pálinkamérések?” Egyed, 2005. 78.

[41] Egyed, 2005. 77.

[42] U.o.

[43] Egyed, 2005. 78.

[44] U.o.

[45] Nagy, 44.

[46] Egyed, 2005. 78.

[47] Mihály, 66.

[48] Egyed, 2005. 81.

[49] http://hu.wikipedia.org/wiki/Sebesty%C3%A9n-palota

[50] http://hu.wikipedia.org/wiki/Copf_st%C3%ADlus

[51] Egyed, 2005. 81.

[52] Egyed, 2005. 82.

[53] Öt kaput bontottak le a dualizmusban: a Híd-, a Magyar-, a Közép-, a Torda-, és a Monostor kaput. Ls. Nagy, 21.

[54] Egyed, 2005. 82-84.

[55] Csetri, 11.

[56] Csetri, 12.

[57] Csetri 13.

[58] Bottoni, Stefano, Az elveszett centrum, Kolozsvár a második világháború után, Rubicon, 2005. 2-3. sz., 129-130.