„Mit jelentett magyarnak maradni, erről
ezeknek az erdélyieknek van joguk beszélni.
Nemzeti érdek azonban az, hogy egyelőre még a
félholtra vertek és megkínzottak se beszéljenek.
De már biztosak vagyunk abban, hogy
egyszer ennek is eljön az ideje...”[1]
- Bevezetés
Dolgozatom egy olyan témát igyekszik feldogozni, amely kevésbé ismert szelete a mai történelmi ismereteinknek. Kevesen emlékeznek már arra, hogy az első világháború utolsó éveiben illetve az utána következő évtizedben egy, a kárpát-medencei magyarság életét meghatározó jelenség játszódott le hazánkban: az elcsatolt területekről érkező magyarság menekültjeinek áradata. A két világháború között sokan foglalkoztak történelmi, szociológiai, gazdasági és kulturális szempontból ezzel a témával. A második világháború utáni időben azonban – sok más, a magyarság kérdéseivel foglalkozó témával egyetemben – a menekültek sorsával foglalkozni egyenesen tiltott, soviniszta tevékenységnek minősült. Csak az 1989-es fordulat utáni években került újra a történészek figyelmébe ez az elfeledettnek tűnő téma.
Magyar szakos egyetemista hallgató koromban találkoztam először azokkal a történetekkel, sorsfordító eseményekkel, amelyek végül azt az elhatározást érlelték meg bennem, hogy mind a magyar szakon, mint a történelem szakon leadandó dolgozatomban az erdélyi magyarságot érintő kérdésekkel foglalkozzam. Igazi útmutatót számomra Reményik Sándor életével és életművével kapcsolatos kutatásom jelentette. Reményik Sándor Áprily Lajossal folytatott levelezését (Liktor Katalin: Rokon álmok álmodója. Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése (1920-1941), Polisz-PIM, Kolozsvár-Budapest, 2014.) kutatva elevenedett meg előttem a két világháború között kisebbségi létbe szorult magyarság harca az életben maradásért. Igazságtalanságnak éreztem az akkori kisebbség szenvedéseire való nem-emlékezést s feladatomul vállaltam azt, hogy kutatásaim útján megismertessem a ma élőkkel ezen gyötrelmes idők történéseit és hangulatát.
Írásom elsősorban az erdélyi magyarságot érintő jelenségekre koncentrál, de természetesen nem szabad elfelejteni a többi elcsatolt területen történt eseményeket. Célom bemutatni az Erdélyből 1918 és 1924 között elmenekülő erdélyi magyarság helyzetét. Foglalkozni fogok az elmenekülés okaival, a kisebbségi léthelyzetbe került magyarság körülményeivel, jogállásával, a menekülés módozataival, illetve azzal, hogy milyen viszonyok közé kerültek itt, Magyarországon. Dolgozatomat pedig egy tanulmányommal zárom, mely Reményik Sándor és a szintén – ugyan később, de – elköltözni kényszerülő Áprily Lajos levelezésén alapul, s mely tanulmány elhangzott 2010. augusztus 27-én Kolozsvárt egy nemzetközi doktorandusz konferencia kereti között.
Kutatásaim során olyan forrásokra akadtam, amelyek – mondhatni – csodával határos módon maradtak fenn a huszadik század viharai ellenére. A Menekültek könyve című kiadványra gondolok itt elsősorban – ha a fentebb említett leveleket nem is számítjuk –, melyre az Országos Széchenyi Könyvtárban (továbbiakban OSZK) akadtam rá. Ezt a könyvet 1932-ben tették közzé, a Vasárnap című újságban meghirdetett felhívás után. Ez a felhívás azokhoz szólt, akik meg szerették volna osztani élményeiket, tapasztalataikat menekülésükről. Közel száz történetet gyűjtöttek egy kötetbe. Ezek mind személyes visszaemlékezések, megrendítő, szívet összefacsaró történetek. Az OSZK-ban egyetlen egy példány maradt meg, állítólag a Rákosi-rendszerben „valahogy elfelejtették” megsemmisíteni. Ez is minősíti az elmúlt rendszer történelem-hamisító törekvését, illetve azt a felfogást, miszerint „vedd el egy néptől a múltját, hagyományait, mert akkor a jelenüket és jövőjüket is uralhatod”. Isteni szerencse vagy csak a sors különös játéka-e, nem tudhatjuk, de e megmenekült forrásokat felhasználva van lehetőségünk arra, hogy emlékezhessünk, tanulhassunk, és fejet hajthassunk a múlt szenvedéseit túlélők előtt.
(saját fotó, OSZK)
A másik, igen meghatározó forrás a Romániai magyar kisebbség sérelmei 1919-1922 című kiadvány, melyet a Magyar-Székely Egyesület adott ki 1922-ben. Megrázó történetekkel szolgáló könyvről van szó, mely pontosan megnevezett személyek atrocitásairól számol be megrendítő hitelességgel úgy, hogy közben idézi a Kisebbségi Szerződésnek – melyet Románia írt alá az antant országaival – azon pontjait, melyet Románia megszegett. Sajnálatos módon hosszú műről van szó.
Sok más forrást is említhetnék itt, de dolgozatomnak nem az a témája, hogy felsoroljam őket. A forrásokban olvasott információkat igyekszem úgy beleszőni, beleépíteni egy kronologikus, lineáris rendszerbe, hogy az olvasó számára megelevenedjék a múlt, hogy az olvasót kézen fogva biztosan vezessem a jogi szövegek útvesztőjétől kezdve a legzordabb történeteken át egészen a Horthy Miklós kormányzó és gr. Bethlen István miniszterelnök teremtette nyugodtabb világig.
[1] Tóth Sándor, Erdély 22 éves rabsága, Magyar Géniusz, Budapest, 1941, 74.
