„Mi elmegyünk, de a lelkünk itt marad...” – A „Költözők” határátlépései Reményik Sándor életművében

             Repatriálás. Ez a szó sokunkban kételyeket támaszt a jelentését illetően, mert repatriálni a szülőhazába történő visszatérést jelenti. Azonban az első világháborút követő zűrzavaros években családok tízezreinek egyenlő volt egy új haza, egy új otthon keresésével és a szülőföld elhagyásával. Múltunknak egy kevésbé kutatott időszaka ez, méltatlanul elfeledett, hiszen százezrek életéről és sorsáról van szó. Elkeserítő történeteket rejtenek a száraz számadatok, egy nehéz döntéssel való viaskodást: a 'menni vagy maradni' kérdését. Reményik írja az Eredj, ha tudsz című korszakalkotó verséről, mely az otthonmaradásra szólít fel váteszi stílusban: „Az erdélyi magyarság tragikus dilemmája tátong a versben: menni vagy maradni; a szabadságot választani, otthon és szülőföld nélkül, - vagy a szülőföldet szabadság nélkül.[1]”Lélekölő dilemma.

            A költözők igen nagy részét olyan zavaros bel- és külpolitikai viszonyok űzték nyugatra, a csonkán maradt hazába, melyeknek tárgyalása egy bővebb, részletesebb dolgozatot kívánna.

            Az erdélyi gondolkodók közül voltak, akik a fájdalmukat ítélkezéssel leplezték, de ezek a kegyetlen és fájó szavak csak egy elkeseredett és megkeményedett szív szavai. Kós Károly volt az egyik, aki igen kemény kritikával illette a költözőket és a bizonytalanokat 1921-ben írott Kiáltó szó című kiáltványában: „Aki pedig elindult a vizek mentén, az ne is kívánkozzék vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha és jussa sem lesz annak.(...) Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!”[2] Hiszen nem volt ember, akinek valakije ne költözött volna: rokona, barátja, szomszédja, ismerőse. Az elvonulók után mindenki ürességet érzett: valami, valaki eltávozott, meghalt. Reményik nemcsak versekben, hanem leveleiben is többször rokonítja e két fogalmat egymással. 1936-ban Áprily Lajosnak írott keserű vallomásában vallott erről: „Áldozócsütörtökön éjszaka utazott el Makkainé Margit. (…) Én ezen az éjszakán végigéltem magamban minden repatriálást és minden temetést s a kettő majdnem ugyanaz volt. 1920-tól mostanáig.”[3]

            Rögtön említhetném is, mily elszorult szívvel láttatja Végvári verseiben a vonulók óriási tömegét. A trianoni békediktátum aláírásáig mintegy kétszáz ezer magyar kényszerült elhagyni Erdélyt, legtöbbjük családjuk megélhetése és biztonságának megteremtése miatt hozta meg ezt a nehéz döntést. Reményik azonban az otthonmaradás hirdetője volt, a kisebbségi lét vállalására szólított fel, de nem ítélkezett a hazájukat elhagyók felett. A csendes búcsúzás, az elválás miatti keserű fájdalom az, ami ihlette a Vándorló város és a Költözők című költeményeit.

            A Vándorló város[4] (1919. október 16.) című versében nehéz lélekkel, szomorú szívvel figyeli a „vizeket”, ahogy nyugat felé, le az Alföldre zubognak, mert „Ez a város most vándorol,/ Földje folyvást remeg/ Vonulnak utcahosszat benn’/ Szomorú szekerek.” Apokaliptikus hangulatot áraszt a képábrázolás: hosszú sorokban menekülő, néma, de dübörgő gyászmenetet fest elénk, megannyi „halottal”. A szétszóródást, a széthullást kifejező sorok ezek, mintha mindennek vége lenne már, mert „Ki erre, ki arra,/ Más utca szélire,/ Ki csak a szomszéd faluba,/ Ki – világ végire” menekül. A legmélyebb fájdalomról ad hírt: a bensőbe fagyott könny, és a belső, szörnyű átok miatti üldöztetés fájdalmáról. Sokuk szívét marcangolta a korszak legmegalázóbb ítélete, miszerint „ez istenverte népnek bűne nincs,/ Csak az, hogy magyarok.”. A külső szemlélő, a lírai én a némán búcsúzó gesztusokból láttatja a menetet, mikor az elvonulók „szikkadt ajka még csókot nyom/utoljára a rögre”. Tompa némaság fogja körbe a vonulókat, melyben az amúgy ártatlan szekérzörgés elviselhetetlen dübörgésnek, halotti menetnek hallatszik.

            A kötetben a fent említett verset egy másik megrázó költemény követi, A Költözők. A többes szám első személyű igehasználat azonosulást, közösségi élményt fejez ki, mindenki ugyanazt érzi: „Mi elmegyünk, de a lelkünk itt marad[5]” A lélek mindig is a szülőföldhöz fog kötődni, legyen a test akárhol. Félelmetes hangulatot árasztanak a szellem-járta szobák, melyekben a beköltözőt „Néha meg-megrémítik az árnyak,/ Kik minden zugban ülnek és reánk várnak/ És metsző hideg száll szíve fölé:/ Egy emlék, ami nem volt az övé!” Ezek a szellemek az ősök lelkei, akik „itt éltek és haltak”, ezek a vonulók emlékei, gyökerei, melyekhez nincs joga senki másnak. Az állandó fenyegetettség érzetét kelti, mely realizálódik mozgásban, tapintás -és hangélményben. Ismerős képként tűnik fel a fában szüntelen őrlő szú[6], mely utal az Eredj, ha tudsz vészjósló fenyegetésére[7]. A kiirthatatlan ragaszkodás képe ez, a legerősebb kötődésé és a leggyilkosabb, leglélekölőbb fenyegetésé, hiszen „Mi elmegyünk, de a lelkünk itt marad.” Fokozatosan válik egyre kísértetiesebbé a hangulat az átok megemlítésével, egy néma átokéval, mely belül a szívekben bújik meg, és ez a bosszú. Kimondatlanul is egyértelművé válik az üzenete: halál az utánunk beköltözőre[8]. Párhuzamot is vonhatunk Reményik Átok[9] című versének jelentéstartalmával, melyben a felfokozott indulat a legszörnyűbb átkokat szórja arra, „aki nyomunkba jő”. Ezek az élet minden területére vonatkoznak, vészjóslóan, fenyegetően, mintha a közösség egy tagját hallanánk: „Most átkot mondok:/ Ne leljen vigaszt,/ Mosolyt, álmot, szerelmet,/ Aki nyomunkba jő./ A termőföld/ Legyen neki kiszikkadt temető...” Reményik később elhagyta Végvári kemény hangját. Érzékeny poéta lelkéből máshogy csendültek a költemények, más már a cél az otthonmaradásra buzdítás mellett: emberként kell élni a kisebbségi sor(s)ban, és hűségesen hirdette, „Hogy itt, az idegenné lett hazában,/ Hontalanul is – magyar sors a sorsom.”[10]

            Az 1925-ös Egy eszme indul című kötetében sok, a repatriálással kapcsolatos vers látott napvilágot. Természeti képekben ragadta meg azt a látványt, amely elé tárult: a seregestül, családostul menekülő embereket – akik számára nincs visszaút – darvakhoz hasonlítja: „Nem volt vezér-daru./ Valahogy mégis összeverődtek./ Ó, láttam, láttam/ Szombat esténként útrakelni őket.” Megrendítő és félelmetes a kép: az eget is elhomályosító tömeg, amely csak a szomorúságot és a nehézségeket hagyja maga mögött. A tél a kietlenség, a reményvesztettség, szomorúság évszaka. A darvak jobb életre vágynak ott, hol „melegebb”, ahol élhetőbb a világ, de „A Királyhágón sűrű köd gomolygott,/ És eltakarta Transsylvaniát.[11]”

Későbbi, Vérszerződés című versében programot hirdetett a megmaradt erők egyesítésére. Az ősi magyar szerződéskötés hagyományát idézte fel, mely erősebb minden adott szónál, hiszen a vérszerződés összefogást, halálig tartó kitartást jelent, mert a cél az, hogy „Hadd tartsa egy vércsöpp a másikat,/ Egyik lélek a másikat kötözze:/ Ne szállhasson el innen senki többé!![12]”

            Az elköltözés megrázkódtatásával azonban még sokszor találkozott életében. Közvetlen környezetéből búcsúztatja szerelmét, rokonait, barátait, ismerőseit. Minden egyes elválás maradandó sebet ejtett, e veszteség-élményeket újra és újra átélve költészetté formálta, miközben magánya, depressziója egyre fokozódott. Leveleiben sok a fájdalmas vallomás az elhagyatottságról: „Tudja, oly furcsán éreztem magam néha, mintha minden, amihez ragaszkodtam, lassan elvándorolna tőlem. Borzasztó a barátoknak, jóembereknek ez a szakadatlan vándorlása. Szeretteim nagy része már odakünn „Magyarország”-on – és a megmaradtak közül most megint készül egy-kettő. Ebben a rettentő széthullásban oly jól esik, ha az itt maradók kezet nyújtanak egymásnak.”[13]- írta Olosz Lajosnénak, Babának 1921-ben. Tizenöt évvel később Áprilyhoz írott, fentebb már idézett levelében keserűen vallott újra erről az érzésről: „Vajjon kinek és minek az elmenetelét kell nekem itt még végignéznem? És kiben lehetek bizonyos? Végeredményben milyen kevés vonzó-ereje van mégis ennek a nyomorult erdélyi földnek, ha legjobbjai mind el tudják hagyni. Micsoda átok van rajta, mert nem elég a reális magyarázatok tömege. Ez már szinte misztikus megátkozottság.”[14]

            Újra szóba kerül az átok, az átkozás. Ezekben az években vasakarattal kellett helytállni, tűrni, hogy a világ kifordult a tengelyéből, mert „ha majd holnap indul a vonat,/ A menyasszony megy, a násznagy marad./ S hogy kelet felé lassan visszafordul:/ Feje szédül, de nem édes bortul. -/ Erdélyben – így ülnek ma lakzikat”[15] Az előbbi sorokat Sárika repatriál című verséből idéztem. Reményik Sarolta 1920. november 13-án hagyta el Erdélyt, és keresett új otthont Budapesten. Rendhagyó házasság volt ez, egy a korra jellemző erdélyi lagzi: a násznagy a menyasszony-húgát csak a határig és nem az oltárig kísérheti; a családok szétszakíttatnak, félve tekintenek a jövőbe, minden, ami egykoron hagyomány volt, nincs többé. Sárika története abból a szempontból érdekes, hogy többek között az ő is neve megjelenik a repatriálók névsorában az Ellenzék című lap hasábjain[16]. Kortörténeti vonatkozás, mely nem feltétlenül az irodalomkutatás tárgya, hogy a napilapok próbálták nyomon követni az elmenőket, és értesíteni az esetleges rokonokat, barátokat, hogy szeretteik hova távoznak. Itt két szerető testvér vált el egymástól. Azonban Sárika – ahogy a költő nevezi – ha át is lépte az országhatárt, szívében mindig is erdélyi maradt, gyermekeit ebben a szellemben nevelte. A távolság köztük azonban lerombolt egy határt és lelkileg még közelebb került egymáshoz báty és húg. Reményik leveleiben féltő szeretettel adott hírt húga családjának egészségi állapotáról és a velük megtörtént eseményekről Áprily Lajosnak.

            A köztük kialakult testvéri szeretet az elválás napjaiban még Reményiket is megingatta az otthonmaradás vállalásában. Ehhez hozzájárul, hogy Áprily ebben az időben „sor alá állt”, vagyis félő volt, hogy besorozzák a román hadseregbe. Reményik számunkra döbbenetes választ írt erre költő-testvérének: „Nagy megrökönyödéssel olvastam, hogy besoroztak. Ez azonban távolról sem jelenti a tényleges szolgálatot még. Ha komollyá válna a dolog, én is föltétlenül repatriáltatom magamat. Ezért is szeretnék most ott egy kicsit körülnézni.”[17] Mikor először olvastam ezeket a sorokat, elállt a lélegzetem. Nem azért, mert megingott volna hitem Reményik vasakaratában. Inkább a sorok mögül kiáradó végtelen elkeseredettség érzése fogott el. Az ünnepelt és tisztelt költő, a később kialakult helikoni triász kiemelkedő alakja, az Eredj, ha tudsz és az Ahogy lehet vátesze is gondolt a szülőföld elhagyására, a határ átlépésére. Életművében azonban többet még a gondolat legkisebb foszlányával sem találkozunk, a kisebbségi sors vállalására buzdító költő még jobban megerősödött hitében, így válhatott egy közösség útmutatójává, a szétszóródott magyar pásztortüzek táplálójává.

            S ettől az időtől kezdve emelkedett Erdély egyik népszerű lírikusává, akit sokan csodáltak, akibe sokan hitüket vetették. Csak kevesek ismerték a labilis idegállapottal és egyre gyengébb szervezettel rendelkező költő belső lelki vívódásait. Kutatási területem Reményik és a poéta-testvér Áprily Lajos levelezésének feldolgozása. Az örökkévalóságnak fennmaradt iratok a legbelsőbb fájdalmakról, harcokról is szólnak. Gyönyörűen kibontakozik előttünk e két lírikus élete és egymás iránt való múlhatatlan szeretete és megbecsülése. Nem sokkal Reményik halála előtt Áprily az alábbiakat írta barátjának Budapestről: „Mindenesetre csodálatos volt, bizonyosabb magasabb rendelés, hogy amikor annyi minden pusztult, mi halálig tartó, egymást épitő barátságot kötöttünk. Istenem, bár együtt maradhattunk volna! Én vagyok a nagyobb vesztes, mert Neked sok melegszivü embered van ott, én pedig ődöngök ebben a megszokhatatlan nagyvárosban, utánam nyuló kéz nélkül, gyökértelenül.”[18] E sorok 1939-ben keltek. Áprily ekkor már tíz éve elhagyta Erdélyt egy jobb megélhetés reményében. A távozás sokkszerű, szívbemarkoló élményét Áprily már Budapestről egyik, 1937-ben írt levelében fogalmazta meg Reményiknek: „Aki kijön, hintsen hamut a fejére, és hallgasson sokáig. Ha van lelkiismerete a kijövőnek, egész életen át telik belőle a magábaszállásra. Mert onnan eljönni nagy próba és nagy megrendülés. Talán az édesanyám halála volt olyan nagy még. Sokat egyikről sem lehet beszélni. „Jaj, vissza kellene menni!” Az elválás Reményik számára élete egyik legmegrázóbb élménye volt. Habár levelezésükben nem követhetjük nyomon a kiutazás pontos okait, azt tisztázhatjuk, hogy Áprily már többször gondolt a repatriálásra. A legjobb barát, a poéta-testvér elvesztésének érzése a legtisztábban az Elmégy című versben érhető tetten. Sokan támadták Áprilyt döntése miatt[19], köztük Berde Mária is, aki kemény hangú cikket írt a Pásztortűzbe:„És most Áprily elmegy.[…] Ha pediglen már elkerülhetetlenül: akkor ne hallja szavunkat szemrehányásképpen, csak őszinteség gyanánt – mert a némaság keserűbb búcsúzás a szabadon kiejtett igaz szónál.[…]hogy miféle csalódás, kifáradás, kereszt-nembírás szorongatta lelkét, amíg idáig érkezett, nem tudjuk. De nem is kell tudnunk róla, elég, ha megértjük és elfogadtatjuk magunkkal a tényt, hogy amikor megütközött benne a régi élet továbbvitelének és az új élet megteremtésének lehetősége, valaminő erős kérlelhetetlen parancs feladatta vele a múltat […]. Nem számaddjuk Áprily Lajost, mert akárminő volt is ez a sorsrendelkezés, erdélyi végzetünk egy új dokumentuma az ő távozása: ímé, ismét egy, akinek elsorvadtak idefogózkodó gyökérszálai.”[20] Reményik, a hű barát azonban ha fájó szívvel is, de kiállt mellette, mert szerinte „Mindannyian bűnösök vagyunk,/ Hogy Téged, Téged elveszíthetünk,/ Hogy Téged, Téged meg nem tarthatunk”[21] Másik barátjának, Olosz Lajosnak ekkor írott levelében Reményik bánatosan fakadt ki: „Néha úgy érzem, kivált most az Áprilyék egyre aktuálisabb elmenetelével kapcsolatban, hogy összeomlik minden körülöttem, az egész világom. Nem csak ők. Úgy félek, hogy ez az ő elmenetelük félelmetesen példaadó lesz megint. Mintha valaki végzetesen és visszavonhatatlanul mondotta volna ki, hogy itt magyar élet többé nem lehet és ez kapcsolódik azzal a gondolattal nálam, melyet állandó szenvedéseim váltanak ki, hogy az én számomra nincs többé élet egyáltalában.”[22]

            Érdemes két szóra odafigyelnünk: „Nem lehet.” Ez a két szó ismerősen fog visszacsengeni pár évvel később a másik közeli barát, Makkai Sándor református püspök eltávozása kapcsán. Makkai 1937-ben írta meg Nem lehet címmel a kisebbségi sors elviselhetetlenségének és vállalhatatlanságának indoklását[23]. A korszak belpolitikai helyzete újabb kihívások elé állította   Erdély közéleti szereplőit, egyre nehezebb volt már a „jármot hordani”. Makkai püspök 1936-os távozása megrendítette Erdély közéletét, s Reményik Sándort legfőképpen, hiszen nemcsak az erdélyi egyház vezetője hagyta el Erdély földjét, hanem egy író-társ, barát, aki a transzszilvanizmus eszméjének egyik alappillére, példamutató alakja is volt. 1936 júniusában Reményik a Pásztortűz hasábjain vezércikkben foglalkozik a „Makkai-üggyel”: „Olyan tíz év után, mely a mi viszonyaink között ötven év terhét jelenti sűrítve, […]elmegy…ő maga lelkiismeretével elintézte ezt. Nekünk abban a tényben kell megnyugodnunk, hogy az a lelkiismeret nem volt tág… Sokféle érvvel lehet perbe szállni. Egy érvvel nem lehet, a fellebbezhetetlen szóval: Nem bírom tovább. És nem lehet perbe szállni azzal, aki talán gyötrelmesebb szívvel távozik, mint amilyennel mi itt maradunk.”[24] Reményik azonban újra helytállt, s a kisebbségi lét vállalásának programját újfent meghirdette. A transzilvánizmus himnuszát írta meg Ahogy lehet[25] címmel, melyben az ideológia minden lényeges pontját elismétli, de békességre int: a fojtott ige s a visszanyelt szó, a zsebben ököllé szorult kéz képe mind-mind a kisebbségi lét elviselésére, de ugyanakkor a soha-fel-nem-adásra szólít fel. Minden tettnek, gesztusnak jelentősége van, minden megmentett talpalatnyi föld élet-halál kérdése. Harcos, kemény hangon szólal meg, reménységet öntve a fáradó lelkekbe, kitartásra és összefogásra ösztönöz.

            Utolsó éveit azonban nagyrészt magára hagyatottan élte, barátai, akiket a sors a határon túlra űzött, leveleken, verseken keresztül álltak betegágya mellett és segítették gyógyulását. Vigasztaló sorokat olvashatunk Áprily Lajos 1937-ben írott leveléből: „Tudom, hogy mélyen sinyled magányosságod érzését, de nem szabad elfelejtened, hogy Neked megmaradt Erdély.”[26] A fiatalon öregedő Reményik magányosság-érzete nem szakadt fel, idővel egyre jobban magába temetkezett. Látása nagyon meggyengült, a szervezete beteges volt, kevés öröm adatott már meg az életében. Ezt a keveset is az Áprily családnál töltött napok jelentették, vagy egy-egy levél megérkezte a poéta-testvértől. Utolsó leveleikben számtalanszor megköszönték egymás iránti önzetlen barátságukat, hűségüket. Áprily határátlépése sem a távolodást, hanem a lelki közelség fokozódását eredményezte. Nem is bizonyíthatná jobban ezt az egyik utolsó levélből idézett részletnél más: „Azt hiszem, alig, vagy talán sohasem irtam le Veled kapcsolatban, illetőleg Hozzád intézve ezt a szót, így: Testvérem! De ha van Isten, tudja, hogy szüntelenül éreztem. (…) Most leírom, s nem győzném elégszer leírni: Testvérem, nagyon jó Testvérem! (…) és mégis áll az, amit Neked utoljára mondtam: a mi barátságunk közé nem állhat semmi ezen a világon, kivéve az én betegségemet, amely miatt nem birok többé visszhangot adni. „Meghalt a hang.”

            Reményik hangja 1941. október 24-én hallgatott el mindörökre. Tamási Áron visszaemlékezése szerint „azokban az órákban, amikor a fekete hír végigjárta a várost, mindenki tudta, hogy nemcsak egy életnek vége, hanem az erdélyi magyarság is pontot tesz egy történelmi fejezet végére.” Virágba borult ravatalánál utoljára még egyszer összegyűltek és fejet hajtottak azok a jó barátok, akik nehezebb és szomorúbb szívvel tértek vissza a maguk által választott új hazába.

(A szöveg elhangzott 2010 augusztusában Kolozsvárott,a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság

Határátlépések című doktorandusz konferenciáján, lásd még: http://mek.oszk.hu/09700/09720/html/#29 )

[1]    Reményik Sándor, Eredj, ha tudsz…, Pásztortűz, 1941/1, 45.

[2]    Kós Károly, Kiáltó szó = Mikó Imre, Huszonkét év, Studium, 1941, 20.

[3]    Levélrészlet, Reményik Sándor Áprily Lajosnak 1936. május 26.

[4]    Reményik Ö.V. I., 94.

[5]    Reményik Sándor ÖV. I. 95-96.

[6]    És néha fel-felriad éjféltájban,/ Pedig tán csak a szú őröl a fában!

[7]   „Leszek őrlő szú az idegen fában”

[8]   „És néha lehanyatlik a keze - / Csend van, - egy átok teljesedik be.”

[9]    Reményik Sándor ÖV. I. 51-52.

[10]  Búzavirág a magyar határról = Reményik Sándor Összes versei I. 116-117.

[11]  Reményik Ö.V. I.298-299.

[12]  Reményik Ö.V. I.305.

[13]  Reményik Sándor Olosz Lajosnénak, Kolozsvár, 1921. márc. 23 = Félig élt élet, 154.

[14]  Levélrészlet, Reményik Sándor Áprily Lajosnak, 1936. máj.26.

[15]  Sárika repatriál = Reményik Sándor Összes verse I. 301.

[16]   Távozó magyarok – Kik mennek el a szombati repatriáló vonattal = Ellenzék, 1920. nov. 13., 4.

[17]  Levélrészlet, Reményik Sándor Áprily Lajosnak, 1920. nov. 8.

[18]  Levélrészlet, Áprily Lajos Reményik Sándornak, 1939. szept. 11.

[19]  „elmenetelen kommentárjai még tartanak. Nem minden hozzászólás készül annyi szeretettel és megértéssel, mint a Tied.” = Levélrészlet, Áprily Lajos Reményik Sándornak, 1929. aug. 6.

[20]  Berde Mária, Áprily elmegy, Pásztortűz, 1929/15.

[21]  Elmégy = Reményik Sándor Összes versei I. 477.

[22]  Levélrészlet, Reményik Sándor Olosz Lajosnak, 1929. máj. 16.

[23]  „Nem azt jelenti ez, hogy a kisebbségi magyarság máról-holnapra eltüntethető vagy beolvasztható lenne, hiszen szolgasorsban, lefokozott életformák között hosszú időkig el lehet tengődni, de nem lehet fejlődőképes nemzeti életet élni, ez pedig az új Európában annyit jelent, hogy nem lehet embernek lenni”= Makkai Sándor, Nem lehet, Láthatár, 1937/2, 51.

[24]  (Idézi) ifj. Fekete Károly, A kisebbségi létparadoxon tusája Makkai Sándornál , 24.

[25]  Reményik Sándor Összes versei I. 640-642.

[26]  Levélrészlet, Áprily Lajos Reményik Sándornak, 1937. szept. 26.