„Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsájtja. A világlátás másságát azonban soha.”[1] – írta Jókai Anna A vádlott című regény Ajánlásában.
Az elfelejtett, pontosabban kíméletlenül felejtésre ítéltetett írónő, Ignácz Rózsa, a huszadik századi magyar sors nagy mesélője. Végig élte az első, és a második világháború borzalmait, megélte a kommunista államhatalom zsarnoki idejét, és élt a puhadiktatúra évei alatt. Életműve a huszadik századi magyar valóság hű rajza.
„– Meséld el nekik, hogy az igazi író ma csak a lelkekbe ír. A munkája ellenőrizhetetlen, és éppen ezért minden korok írói munkájánál felelősségteljesebb.”[2] – Kalotay Ákos szavai Hannához.
Ignácz Rózsa regényeiben és novelláiban rendületlenül a magyarság nagy sorskérdéseivel foglalkozott. Írásművészete lendületes, izgalmas és részletekre kiterjedő. Az általa feldolgozott témák arra predesztinálják, hogy újra elfoglalja helyét a magyar irodalmi kánonban. Érzékenyen tapintott rá a magyarság megmaradásának kérdéseire, őszinte kíméletlenséggel mutatta be a szocializmus kegyetlensége alatt gyötrődő magyar világot, történelmi regényei pedig ugyanannyira érvényesek a magyar sors jelen állapotára, mint a felidézett múlt történelmére.
Ignácz Rózsa 1909-ben látta meg a napvilágot Kovásznán, Erdélyben. A papleány számára a kora gyermekévek örökké meghatározták kötődését szülőföldjéhez. Igazi otthonának mindig is Kovásznát tartotta. Mai napig itt működik az Ignácz Rózsa Emlékház is, ahol kiállítás keretében mutatják be az írónő életét és munkásságát, emlékét egy mellszobor is őrzi a városban.
Gondtalan gyermekkora a természet közelségében telt, egyszerű falusi emberek között, mely emberek és embertípusok későbbi műveiben újra visszaköszönnek. Kisgyermekként szülei szeretettel vegyes távolságtartással nevelték. Édesapja és édesanyja számára mindig is a közösségért, a közjóért tett áldozatos munka előrébb való volt a gyermek pátyolgatásánál. Édesapja, Ignácz László nagytudású református lelkészként a „falu papja volt”. Szüntelenül dolgozott, utazott, tárgyalt, segített a rászorulókon, tanácsot adott akár gazdasági, akár politikai kérdésekben. Ez a fáradhatatlan munka eredményezte korai, 1927-ben bekövetkező halálát is. Az impériumváltás után 1919-ben Fogarasra költözött családjával és az ott megszüntetett magyar gimnáziumot pótlandó létrehozott egy magyar református középiskolát, mely csak 1926-ig működhetett, az egyre szigorúbb román állami intézkedések teljesen ellehetetlenítették. Ignácz László az Országos Magyar Párt országgyűlési képviselőjeként a román fővárosban is nemzete érdekeit szolgálta. Műveltségét és bátorságát jelzi az a történet, miszerint egyik, a földtörvénnyel kapcsolatos felszólalását a román parlamentben gúnyos derű fogadta, hiszen a románul rosszul tudó magyar esperes beszédében több hibát vétett. Látva azonban a reakciókat, inkább folyékony latinsággal folytatta, melyet mondandója végén azzal magyarázott, hogy a román képviselő urak, mivel latin leszármazottaknak tekintik magukat, biztos jól értik a latin szöveget is. A képviselőház elismerő, dörgő tapssal nyilvánította ki tiszteletét a magyar esperes iránt.
Édesanyja, Makkai Kornélia a nagyenyedi teológus professzor, Makkai Domokos leányaként művelt, finom, városi polgárasszony volt, tanítónői végzettséggel. Kovásznán sosem tudott beilleszkedni a vidéki, falusias társadalomba, Fogarason viszont minden erejével a magyar iskola működtetéséért dolgozott. Öcsét, Makkai Sándort, a transzilvánista regényírót és a Helikoni Íróközösség tagját 1926-ban az Erdélyi Református egyházmegye püspökének választották.
Ignácz Rózsa késői gyermekként született a családba, egy bátyja és egy nővére akkor már kiskamaszok voltak. Se idő, se energia nem jutott a kisleányra, aki magányosan nőtt fel állandóan munkálkodó szülei mellett. Szülei távolságtartása mindig is fájt neki, állandó megfelelési kényszerben élt.
Gyermek- és kamaszkorának élményei, figurái mind-mind visszaköszönnek későbbi műveiben. A fogarasi éveket a Papírmalom című regény eleveníti fel. Két főhőse Bajkó Györgyi és Papp Kati az írónő alteregói. Papp Kati édesapja református esperes, a magyar iskola vezetője, édesanyja, Nelli néni, a magyar-történelem szakos tanárnő. Papp Kati óraközben a pad alatt könyveket olvas, újságot szerkeszt, továbbá színi előadást rendez, kihalássza Benedek Elek műveit a Berivoi patakból, ahová az új román könyvtáros hajította az egykori magyar gimnázium könyvtárának magyar vonatkozású köteteit. Olyan, akár a kamasz éveiben járó Ignácz Rózsa. Bajkó Györgyi, a fiús kamaszlány, aki egyes szám első személyben meséli el történetét, kalandvágyától hajtva mindig bajba keveredik, mindenre felmászik és mindenhonnan leugrik. Majdnem tragikus balesete, melynek következtében gerince súlyosan megsérül és ágyhoz köti hónapokra, szintén Ignácz Rózsa története. Ez a mű tökéletes társadalomrajzával eleveníti meg a húszas évek elejének fogarasi világát, lakóit, tipikus figuráit, a magyar nyelvű oktatás fenntartásáért hozott áldozatos munkát.
Ignácz Rózsa Fogarasról egy tanévre a brassói református magyar leányinternátusba került, azonban az ottani élhetetlen körülmények és példátlan szigorúság sehogy sem feleltek meg az izgága és érdeklődő leány számára. Börtönének érezte és súlyos viselkedészavarokat okozott nála az itt eltöltött tanév. A szülői szigorúság azonban nehezen engedett, de mégis, egy évet ugyan elvesztve, beíratták a Kolozsvári Református Kollégiumba, ahol 1924-ben kezdte meg tanulmányait.
A húszas évek Kolozsvárja nagy hatással volt a fiatal leányra. Az oktatásnak a Farkas utcai Református Kollégium adott helyt délutánonként. A Kollégium alagsorában elhelyezkedő nyomda, ahol az Ellenzék című napilapot nyomtatták, alkalmat adott arra, hogy megismerje az egyre jobban kibontakozó erdélyi irodalom nevesebb szereplőit. Itt találkozott Reményik Sándorral, akit egy ízben barátnőjével személyesen is felkerestek, Tamási Áronnal, Hunyadi Sándorral, Áprily Lajossal stb.
A kolozsvári évek leképeződése első, és még a világháborúig 16 kiadást megért Anyanyelve magyar című regénye, mely 1937-ben jelent meg. Az akkor 28 éves pesti színésznő dokumentumértékű művével, mely Kántor Lajos szavaival élve „jelentősebb könyv, mint amilyen jó regény”[3], hatalmas sikert aratott az irodalmi életben. Kántor Lajos szerint Ignácz Rózsa kitűnő megfigyelőkészséggel, jó szemmel, remek memóriával elevenítette meg a bőséges életanyagot, ábrázolásának átforrósító erejével, társadalmi és történelmi érzékenységével híven mutatta meg a húszas évek Kolozsvárjának valóságát. Ebben rejlett a regény különlegessége. Foglalkozott az akkori valóság problémáival, jelenségeivel, a társadalmi és a politikai problémákra élesen rávilágított.
1927-ben édesapja elhunyt. A komoly pénzügyi válságba került édesanyja nehéz szívvel, de úgy döntött, Budapestre költözik Ignácz Rózsával. Ingó vagyonuk elárverezése után 1928-ban Budapestre érkeztek. Makkai Kornélia nem használta a „repatriálás” kifejezést, sokkal inkább az „áttelepülés” szót alkalmazta. Ignácz Rózsa érettségi oklevelének eltulajdonítása után nem tudta volna olyan felsőfokú tanintézményben folytatni tanulmányait, amely édesanyja kívánalmainak is megfelelt volna, így közös elhatározásra jutva Ignácz Rózsa a Színművészeti Akadémia növendéke lett. Sose állt tőle távol a színészkedés, hiszen már egészen kisgyermek korától fogva, sokszor hivatásos gyermekszínészként a próbálgatta a világot jelentő deszkákat. Nehéz életkörülmények között, de elvégezte a Színi Akadémiát, amelynek vezetője, Ódry Árpád nagy hatással volt az ifjú tehetségre. A harmincas évek első felében már Tamási Áronnal együtt rendeztek egy estés előadást, sőt, drámaírással is megpróbálkozott Ezer hold pipacs címmel, 1933-ban. A darab sikertelensége ráébresztette, hogy nem a dráma, hanem az epika az a műnem, melyben alkothat. Azonban színészi látásmódját sosem vesztette el[4], több regényében érződik a cselekmény szerkesztésében, illetve a párbeszédek felidézésében.
Az Anyanyelve magyar 1937-es sikere után felkérték egy újabb Erdély témájú regény megírására. 1938-ban látott napvilágot Rézpénz című műve, mely egy erdélyi magyar vándor színitársulat szereplőin és történetén keresztül mutatta be az iparossá lett magyar értelmiség és az erdélyi románság regényes tragikomédiáját, azokét, akik ad absurdum kísérlik meg az akkor már korszerűtlen transzilvánizmust. Ignácz Rózsa alaposan ismerte a vándorszínész társulatok belső életét és gondjait, hiszen többször szerepelt meghívottként egy-egy darabjukban még fiatalkorában.
A harmincas évek második felében a Nemzeti Színház befutott és elismert színésznőjeként és pályakezdő írónőként nyitott szemmel figyelte a világot, az őt körbeölelő valóságot. Újabb regényéhez élményanyagot gyűjteni inkognitóban Moldovába utazott, hogy megismerje az ott élő csángókat, és azok életét. A Született Moldovában című nagy sikerű regénye 1940-ben jelent meg.
A Született Moldovában az egyik leghangsúlyosabb műve. Reális éleslátással ismerte fel a csángók nehéz helyzetét a román környezetben, a megmaradás és a hagyományok tovább örökítésének problematikáját. Ez a regény azonban komolyan foglalkozik a Kik vagyunk mi? kérdésével is. Azok vagyunk-e, aminek vagy akinek születtünk, vagy amilyenné a környezetünk nevel és formál? Főhőse Gergely Dávid, ez a regény voltaképpen az ő fejlődéstörténete. Az ő történetében fogalmazódik meg a fenti kérdés, amely általános érvényű nemcsak a csángó, hanem az erdélyi magyarság számára is. A három könyvből álló regény első könyve Gergely Dávid gyermekkorát mutatja be, a második könyv a csángók világát, a harmadik pedig az 1938-as Bukarest és az ott élő magyarság valóságát.
Gergely Dávid sorsát gyermekkorától kísérhetjük nyomon. A Kárpátokon túlról, Erdélyből érkező Gergely család az impériumváltás után költözik Moldovába, román környezetbe. Az apa és majd az anya nélkül felnővő árva Dávid román környezetben serdül kamasszá, a barátai, és a legközelebb hozzá álló felnőttek mind románok. Anyanyelve román lesz, és román fiúinternátusba kerül kamasz korában. Az iskola megkezdése előtt találkozik Kerekes Mátéval, a szökött erdélyi magyarral falujában. Máté szavai nyomán felrémlenek benne édesanyja magyar szavai és dalai. Lélektanilag hitelesen ábrázolja az írónő egy fiatal kamasz útkeresését, a honnan jöttem? a ki vagyok én? kérdéseit. Dávid rádöbben: ő más, mint amit hitt magáról, ő más, mint a többi. A neve ugyan Davidule Ghergeli, de az internátusban megismert két csángó fiú beszéde tovább éltetik benne a vágyat, hogy rájöjjön, ki is ő valójában. Dávid egy nyári szünet alkalmával több hetet töltött a közeli csángó faluban, ahova Kerekes Máté is elkísérte. Kerekes Máté bujdokolni kényszerül, mert otthon, Erdélyben hirtelen indulatától vezetve ölt és a börtönből szabadulva igyekezett elfutni saját múltja elől, amely végig kísértette. Szerelmet talált és családot alapított a csángó faluban, de a múltja ide is elkísérte. A csángók zárt közösségébe beilleszkedni nehezen képes, indulataival amúgy is folyton harcoló Máté sorsa végül tragédiába torkollik.
Ignácz Rózsa nagyon részletesen és pontosan ábrázolja a csángó világot: az életkörülményeket, a népviseletet, népszokásokat, a vallás- és néphiedelmeket, egy közösség összetartozásának feltételeit és szigorú szabályrendszerét, a nyelvüket. Nem könnyű olvasmány, mert a kiejtés híven írt csángó szöveg elsőre kihívást jelent az olvasónak. Viszont ez az autentikus megjelenítés teljessé varázsolja képzeletünkben a leírt valóságot. Halljuk, érezzük, ízleljük ezt a különleges, konzerválódott magyar világot. Gergely Dávid türelmetlenül keresi a válaszokat, miben áll az ő különbözősége, miért érez magyar szó hallatán melegséget a szíve táján, honnan jött ő? De rájön, hiába hasonlít, nem a csángó világ az ő világa. Ő valami más, de nem képes rájönni miben. Csalódottságában elnyomja ezt a feltörekvő kíváncsiságot és az internátust befejezve Bukarestbe költözik gyermekkori barátjával Niculai-jal. Ekkor 1938-at írunk.
Niculai tisztaszívű román parasztgyerek, Dávid igaz barátja. Alapvetően lázadó, túlélő árva gyermek, aki mindenáron érvényesülni akar. Olvasmányai nyomán fogalmazódott meg benne életcélja: népvezér, hadvezér akar lenni. Ezzel a lelkülettel került Bukarestben az ott szerveződő nacionalista Vasgárda berkeibe. Ide Dávidot is bevezette, aki valamilyen egészséges ellenállással viseltetett a Vasgárdistákkal szemben. Bukarestben találkozik újra Lenkucával. Dávid, Lenkuca és Niculai már gyermekkorukban szoros barátságot ápoltak. A vonzó, ellenállhatatlan román leánnyá serdült Lenkuca előnyös testi adottságait felhasználva igyekszik a maga jövőjét biztosítani, a Vasgárdát pénzelő egyik gróf szeretőjeként. Dávid és Niculai is a szeretőjévé lesz, a fiatal férfiak barátságát próbára teszi ez a szerelmi háromszög, mely az ellenállhatatlan vágy és vonzalom pontos lélektani megjelenítése.
A regény harmadik könyve pontos képet ad a világháború előtt bukaresti életről: a cselédsorsokról, az ott élő magyarság asszimilálódásáról, a leányok tisztességének sárba tiprásáról, a társadalmi különbségekről, a politikai irány változásáról. Az itt szolgáló, Székelyföldről ideszakadt cselédlányok világának ábrázolása egészen megdöbbentő. Kegyetlenül reálisan ábrázolja azt a kiszolgáltatottságot, a bűnbeesés miatti gyilkos szégyenérzetet, ami nem egy magyar leány tragikus végét okozta. Ennek ellenpontozására jelenik meg a regényben Fejér Éva alakja. Fejér Éva élethivatásának vallja az asszimiláció és az erkölcsi fertő elől megmenteni a székely cselédleányokat. Így ismerkedik meg Dáviddal is. Igazi, mély, érző szerelem támad közöttük, hiába a korkülönbség, Éva ugyanis idősebb nő, Dávid mindössze 18 éves. Az Éva – Dávid – Lenkuca alkotta szerelmi háromszög okozta lelki válságot is szívbe markolóan ábrázolja Ignácz Rózsa. Fejér Éva a bukaresti magyar református gyülekezetbe igyekszik Dávidot bevonni és ezzel választ adni az őt örökké háborgató kérdésekre. Éva Pál apostol I. Korinthusbeliekhez írt levelének 7. részére hivatkozva győzi meg Dávidot: „Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű.”[5] A faji indulatoktól forrongó korszakban is Fejér Éva képviseli az emberi választ, a kisebbségi humánum eszméjét. Dávid számára ez a szerelem segített önmagát és a világban való helyét megtalálni, és mikor végre lelke megnyugodott volna, akkor éri őt a tragédia. A Vasgárdisták letartóztatási hulláma őt sem kímélte, noha csak névleg volt tagja, ellene is körözést indítottak. A regény zárlata filmszerűen izgalmas képekkel, gyorsításokkal és lassításokkal a végletekig fokozott izgalomban tartja az olvasót, hogy aztán a román Davidule Ghergeliből Gergely Dáviddá lett fiatal magyar fiú sorsa……..na de nem folytatom, olvassák el ezt a regényt.
Ignácz Rózsa további írásaiban is foglalkozott a moldvai csángók és az erdélyi magyarok történetével a Levelek Erdélyből (1938) és a Keleti magyarok nyomában (1942) című műveiben.
A második világháború alatt írott regényei közül a Laborfalvi Róza életét feldolgozó Róza leányasszony című történelmi regény és a Két élet című regény emelendő ki.
A háború borzalmas időszakában is ember tudott maradni. Sikeres írónőként volt bátorsága és erénye nemet mondani Szálasi Ferencnek, mikor az egy német tisztet magasztaló regényt kért tőle. Tüntetésképpen ő is felvarrta a sárga csillagot, és adományokkal, bújtatásokkal, keresztlevelek hamisításával segítette az üldözött zsidóságot. A háború utáni három évben megtűrt íróként jelent meg az erdélyi dzsentri világot kritizáló Urak, úrfiak című regénye (1946), azonban különösebben nagyobb visszhang nélkül. Mivel nem volt hajlandó a kommunisták oldalára sem állni, így a fordulat éve után, 1948-tól a legkeményebb elhallgattatásban volt része egészen 1958-ig.
A Rákosi-rendszer nehéz évei alatt műfordításokat készített. A külvilág ugyanis ezt láthatta meg. Azonban azt nem láthatták, nem tudhatták, hogy az 1950-53 közötti években írta meg azon fiók-regényeit, amelyek írásművészetének csúcsát jelentik. Ez ekkor ereje teljében és írói művészetében kiteljesedő írónő hallgatást színlelve titokban három regényt írt: A vádlott, A születésnap körül és az Ünnepi férfiú című regényeket.
A Rákosi-rendszer kegyetlen valóságát A születésnap körül és A vádlott című művei mutatják be. A regényeket kéziratait Ignácz Rózsa fia, a későbbi chicagói nyelvészprofesszor, Makkai Ádám gépelte le, édesanyja hallgatólagos beleegyezésével a Lónyai utcai Református Kollégium matematika órái helyett. A regényeket a lakásban több részletben tartották, egy esetleges házkutatás kellemetlen következményeit kerülendő. A regények csak posztumusz jelenhettek meg, a nyolcvanas években Amerikában, de itthon csak bőven a rendszerváltozás után.
Miért olyan különleges ez a két regény?
A születésnap körül című kisregény 1953-ban játszódik, Sztálin 75. születésnapjának megünneplése idejében. (A regény születésekor nem lehetett még tudni, hogy a diktátor ezt az évfordulót már nem éri meg, a korabeli filmhíradók alapján viszont biztosan állíthatom, hogy az ünnepléssorozat felidézésének mintájául Sztálin 70. születésnapjának eseményeit vette.) A regényben Sztálin neve nincs leírva. Azokkal a dicsőitő megszólításokkal utal rá, amelyek rendszeresen elhangzottak pártrendezvényeken, ünnepeken, felvonulásokon. A leggyakrabban a Fényhozó megnevezést alkalmazza, amelynek latin megfelelője, a Luciferus erős átvitt jelentést hordoz, és történelmi tudással felvértezve komoly asszociációs láncolatot indít be a befogadóban.
A Fényhozó 75. születésnapjának, 1953 decemberének magyar valósága tűélesen rajzolódik ki a felvillantott emberi sorsábrázolásokban. Mert ez a regény nem egy történetet mesél el. Ez a regény a magyar sors és a magyar valóság regénye. Igyekszik minél szélesebb társadalmi körképet nyújtani, emberi sorsokba, tragédiákba pillanthatunk bele, mely sorsok és tragédiák mind-mind összefüggenek, és a végén egy egységet alkotva rajzolják ki elénk azt a nyomorúságos állapotot, amely majd 1956 felé vezette az országot.
A regény kerettörténetének főszereplője Fia Tamásné született Kopra Mária. Az ő történetével kezdődik és fejeződik be a mű. Kopra Mária alakja lassan rajzolódik ki elénk. Sorsa a magyar történelem lehetetlenségét, abszurditását jelképezi. Eleinte szinte megtört öregasszonyként láttatja az író őt, fokozatosan jövünk rá, hogy az őt ért tragédiák ellenére is áldozat- és tettre kész, élni akaró 40 éves, nőiessége teljében lévő nőről van szó. Sorsa kegyetlen: férjét a nyilasok hurcolták el baloldalisága miatt és kényszermunkatáborban végezte. Kisfia az ostrom alatt súlyos sérüléseket szenvedett, amelynek szövődményeibe 1946-ban belehalt. Bátyját, aki szintén baloldali szimpatizáns volt, a kommunisták egy koncepciós per során felakasztották. Kopra Máriát egyrészről kedvezmények illetnék meg, másrészről az üldözendő társadalmi csoport tagjaként tartják számon. Állásba nem mehet emiatt. Vagyona elfogyott, nyugdíja kevés, éhezik. Mégis rendületlenül segít árván maradt unokaöcsének, aki a lázadó ifjúság képviselője, olyan, akiből három évvel később vérbeli pesti srác vállhat. Kopra Mária alakján keresztül ismerhetjük meg a jelenetszerűen felvillantott pesti valóságot. („…özvegy Fia Tamásné, Kopra Mária a maga részleteiben nem egyedülálló, de sokféleségében szokatlan helyzetében igenis az egész magyar nemzetet képviseli. (…) …Mária a nőnemű magyar nemzet jelképe, mert férjét a zöld, testvérét a vörös hóhérok emésztették el, és ő maga egyetlen gyermekét veszítette el a háborúban, hát még ha tudná, gondolta Fiáné fanyar mosollyal, azt a sereg orosz katonát, aki….Akkor ez a szegény, egzaltált bujdosó [Kelemen Tibor, ügyvéd] bennem látná magát a meggyalázott Hungáriát.”)[6]
Ez a pesti valóság a rendszerrel szemben az emberekben zúgó elégedetlenség, az emberek szabadságát megfojtó bizonytalan világ: („Tétovázott. Ahányszor még bízott a jogban, jogszerűségben, igazságban, mindig csalódott. Ahányszor elöntötte a langyos optimizmus, mindig ráfizetett. Itt csak a legharcosabb pesszimizmusnak lehetett élni, hogy az ember, kicsiben és nagyban elképzelje a legborzalmasabbat előre, és felkészüljön rá, hogyan fogadja a biztosan bekövetkező csapást. És mégis, így is mindig hiába készült fel rá, mert a borzalmat ez a kor mindig túlteljesítette. (…) Mindig több borzalmat zúdítottak a megnyomorítottak fejére, mint amennyit a legsötétebb fantázia is elképzelhetett.”)[7]
Az örökös kérdések a mindennapi élet részévé váltak: Kiben bízhatunk? Kinek mit említhetek, mondhatok el? Mit eszek? Hogyan ruházkodhatom? Honnan szerezhetek pár fillért, forintot? Kinek és mikor adhatják ki társbérletbe a lakásomat? Meddig lehet boltom? Stb. („–Maga mióta hisz? – mosolygott Fiáné. – Na lássa, mégis kérdezek, pedig ma valakitől valamit kérdezni valóságos merénylet”)[8] Az állandó bizonytalanságot az élelmiszerhiány miatti kiszolgáltatottság is erősíti, az emberek közötti bizonytalanságot a besúgóktól való állandó félelem (pl. ÁVH-s taxisofőr), a munkalehetőségek bizonytalanságát a munkahelyek elvesztése, és a politikai megfontolásból történő elbocsátások, a gyermekvállalás bizonytalanságát egy olyan korszakban, ahol tilos az abortusz, de az életkörülmények megnehezítik egy egészséges gyermek kihordását és felnevelését.
A felvillantott párbeszédek, életszituációk a Rákosi-rendszer valóságát formázzák: a mindent átható félelmet, a kiszolgáltatottságot, az éhezést, az elállatiasodást, a bizalmatlanságot, és az üldöztetést.
Kopra Mária történetéből azonban a világháború utolsó évének szörnyűségei is felelevenednek: a zsidó gettó, az ostorom, az óvó helyek bezártsága, az erőszaktevő orosz katonák kegyetlenségei, a porig rombolt város képe, a rendszer elől a határokon átmenekülők tragédiái mind hozzájárulnak ahhoz, hogy komplex képet kapjunk a korszakról.
A nyomorúság mellett bemutatja azt az szellemi átnevelést is, amellyel az ifjúságot és a népet igyekeznek a kommunisták a maguk oldalára állítani. De ellenkezni nemcsak az egyszerű kisemberek mernek – egymás között. A befolyásos építészmérnök Danits-família is a maga módján próbál emberséges maradni, megőrizni a józan eszét. Azonban a rendszert istenítő értelmetlen ünnepek – mindent piros krepp-papírral díszítenek – és a Fényhozó születésnapját övező ünnepléssorozatok és fáklyás menetek és koncertek és operagálák és tűzijáték mind-mind visszás képet ad a magyar valósággal szemben.
Mert a magyar valóság a félelem volt. Nyolc oldalon keresztül ír Ignácz Rózsa a csengőfrászról. Annyira érzékletes az írásművészete, hogy a befogadót is jeges rémület járja át, mint Kopra Máriát, mikor váratlanul megszólal a csengő.
A születésnap körül Makkai Ádám megfogalmazása szerint A vádlott (1950-1953) című regény előtanulmánya. A vádlott a Rákosi-korszak társadalmi és politikai keresztmetszetét nem egy konkrét főhős személyén keresztül, hanem a hét főszereplő és egyéb mellékszereplők sorsán, gondolatain, érzésein keresztül mutatja be.
A „magyar társadalom mikroszkopikus keresztmetszetét”[9] Dániel Ferenc, Kalotay Ákos, Tornyos Berci, Gulyás Pál (Púpos), Kaszás Nagy Pista, Boriska és Hanna sorsa rajzolja ki. A mellékszereplők (Ilona – főnöknő; Kis Egon – szaktárs; Vedressné – fakereskedő; Nyékiné – szállásadó; Deresné Janka – pécsi szállásadó; stb.) árnyalják, mélyítik a társadalom bemutatását. A regény során a múlt és a jelen ellentételezése rajzolja ki a szocialista rendszer hibáit. A háború előtti idők társadalmi és gazdasági szerkezetét teljesen elpusztította az 1948-at követő új államideológia és -berendezkedés. A regény nagyszerűsége azonban nemcsak a korszak kendőzetlen és bátor bemutatásában rejlik. A regény nem direkt politizál, nem kritizálja a rendszert élesen, a valóság hű bemutatásán alapuló értékítéletet az olvasóra bízza. A regény középpontjába az internálás és a disszidálás jelensége kerül. Az internálástól való félelem, a létbizonytalanság, a kilátástalanság tragédiák sokaságát okozza. („Emberek rohannak. A piros fotelben ülő öreg nő lánya ebben a percben dobja ki két gyermekét az ötödik emeletről, és maga is utána ugrik. (…) Az egész utca látja, és a hatóság szótlanul hagyja helyben a hármas öngyilkosságot.”)[10]
Az osztályharc értelmében az osztályidegennek bélyegzett polgári és arisztokrata réteg, illetve a kollektivizálásnak ellenálló öntudatos parasztság ellehetlenítésének tökéletes megoldása az internálás, illetve a munkatáborokba való besorozás. Hőseink is ilyen munkatáborban ismerik meg egymást. Ez a munkatábor nem annyira szigorú, mint az internálás, de itt is foglyok: katonák ellenőrzik munkájukat és tartózkodási helyüket, és csak különleges esetben megkapott engedéllyel utazhatnak. Mégis kialakul közöttük a szoros összetartozás érzése, rálelnek a közösségért való lét fontosságára és annak megtartó erejére. A lélekgyilkos körülmények ellenére együtt találják meg a lélek szabadságához vezető utat.
Ennek a társaságnak a tagjai mind a magyar társadalom különböző rétegeit, csoportjait képviselik. Így válik egyetemes érvényűvé a regény, ezen sorsokon keresztül láttatja a magyar sorsot Ignácz Rózsa.
Dániel Ferenc a mű címét adó Vádlott. Ennek az „idealista álmodozó filozófusnak” a történetével indít a regény. Ő a rendszer által nyomorúságba döntött értelmiségi réteg képviselője, aki akár a rendszer ellen folytatott ellenálló harcát is feladná önmaga halálra éheztetésével. Az érvényesülés lehetőségétől való hermetikus elzárás, az egyént a legnyomorúságosabb életkörülményekbe való erőszakos és igazságtalan taszítás, a társtalanság, a teljes és nem önként vállalt magány mind a jövőkép teljes hiányának érzetével töltik el Dániel Ferencet. Szegényes kis szobája egy Kende utcai lakásban található. Ezt az információt azért tartom szükségesnek kiemelni, mert A születésnap körül Kopra Máriája szintén a Kende utcában lakik. A mai 11. kerület – ahol maga Ignácz Rózsa is élt – meghatározó és visszatérő helyszíne ennek a két regénynek. Dániel Ferenc életét egy valami természetes, ösztönös, nem tudatos emberségtől vezetve Kis Egon szaktárs menti meg: finom erőszakkal tejjel itatja meg, és anyagilag lehetővé teszi, hogy a házmester visszahozza az életbe a filozófust. És mintha szégyellné emberségét, a félig öntudatlan Dániel Ferencet komolyan arcul üti. Komplex lelki és pszichológiai folyamat áll ennek a kettős magatartásnak a hátterében. Ignácz Rózsa az ilyen felvillantott gesztusokkal, a felidézett gondolatokkal érzékelteti a rendszer okozta lelki bizonytalanságot. Dániel Ferenc kényszerből egy fakereskedőnél vállal állást, itt ismerkedik meg Kalotay Ákossal és Gulyás Pállal. A korrupció, a csencselés, az ügyeskedés a tüzelőfával államellenes tevékenység, ami miatt a dunapentelei munkatáborban találják magukat. Dániel Ferenc egy végtelenül magányos, de gondolkodó értelmiségi ember, aki nem aktív, hanem passzív elviselője az életnek és a sorsának, egészen addig a pillanatig, míg Hannával, az üldözött grófnővel egymásra nem találnak. A nőkhöz való viszonya alapvetően visszafogott, fél a testi kapcsolattól, inkább lelki alkat. Boriska közeledését is egyedül ő utasította vissza a társaságban. Szerelme Hannával lelki síkon alakult ki, Hanna életerős egyénisége kellett ahhoz, hogy fel merje ismerni és valósnak elfogadni az érzést. Ez a szerelem adott számára újra jövőképet, értelmet az életének. Nyitott kérdés marad azonban, hogy ezt a szerelmet csak a helyzet szülte, vagy ki tudtak volna-e alakítani egy közös és boldog életet az új világban, a határon átszökve.
Kalotay Ákos az író, a gondolkodó, a társaság összetartó ereje, aki a körülötte élő emberek történetét fejben írja regénnyé. Azon író generációhoz tartozik, akinek ígéretes pályáját a háború kettétörte, és a marxista ideológia pedig író kiteljesedését megakadályozta. Nem fiókregényt ír ugyan, de ugyanúgy magának alkotja a történeteket. Párhuzamot vonhatunk az írónő és Kalotay alakja között ebből a szempontból: egyiküknek sincs helye a központosított és ideologizált irodalmi életben. Kalotay a regény kulcsfigurája. Ő a társaságot összetartó kohéziós erő, ő veti el a szökés lehetőségének gondolatát a fejükben, bár ő maga inkább itthon marad és elhagyva a társaságot Pesten akar inkognitóban új életet kezdeni. „– Igazi író nem írhat emigrációban; nincs író a népnyelv rezervoirja, visszhangja nélkül.”[11] – fogalmazza meg az itthonmaradás indokát. Új életet azonban nem tud kezdeni, a többiek sorsa feletti nyugtalanság az utánuk folyó kutatómunkára sarkallja, ki akarja deríteni, kinek sikerült átjutnia a határon. De pontos és végleges választ nem kap, nem is kaphat. A hat ember közül háromnak sikerül a szökés, egy a helyszínen életét vesztette, kettejüket pedig sérülten elfogják a határőrök. Leginkább Ferencért aggódik, és lázasan igyekszik kideríteni, kivel mi történt. Pécsre utazik, és itt a kutatómunka során ismeri meg a szerelmet, találja meg helyét az életben.
Gulyás Pál, a Púpos, a korábban börtönviselt szociáldemokrata kisiparos figurája azon társadalmon kívül kerültek csoportját képviseli, akiket baloldali eszmeiségük miatt a nyilas terror, de elvhűségük miatt a kommunista rendszer is üldözi. Alapvetően nem nagy műveltségű, de fogékony Kalotay filozofikus eszmefuttatásai iránt, lázas türelmetlenséggel próbálja ő megfogalmazni és papírra vetni azt, amit Kalotay fejben kigondol. A Szent József-i gondolat izgatja: apa-e az a férfi, aki elfogad és felnevel egy olyan gyermeket, akit nem ő nemzett? A gondolat kiinduló pontja Boriska állapota: ugyanis nem tudni, ki a vérszerinti apa. A Szent József-i gondolat Hanna esetében is érvényes: ő egyetlen gyermekét Olaszországba szöktette nevelőszülőkhöz, de az újraegyesülés vágya hajtja egyre előre, és Ferencben látja azt a férfit, aki Konrádnak apja helyett az apja lehetne. Gulyás Pál története fejlődéstörténet, mert gondolati és lelki szinten is felismeri, az örök igazságokat. Kalotay nyomozása során kiderül, hogy Gulyás lesz az a férfi, aki végül sikeresen átszökött a határon az asszonyokkal. Nem zárható ki, hogy végül ő vállalta el a Szent József-i apaságot Boriska gyermekével kapcsolatban.
Tornyos Berci, a társaság negyedik tagja egy lázadó, nagyéletű, keményfejű kun, a nyolcvan holdas zsíros paraszt, akinek földjeit elvették, majd őt kuláknak minősítve kitelepítették családjával együtt egy omladozó tanyaházba. Ő az, aki nem fogadja el a kollektivizálással együtt járó erőszakos változtatásokat. Bujkál, és álnéven kerül a munkatáborba. Felesége és két kisgyermeke maradt otthon, és ettől a kínzó érzéstől igyekszik elszakadni. Azonban a kötelék erősebb és folytonos lelki gyötrelmet okoz neki családjának hiánya. Ő az, aki leginkább vacillál a szökéssel kapcsolatban, de Kalotay fikciója szerint ő is okozza a tragédiát a szökéskor. Sorsa nyitva marad, nem tudjuk meg, belehalt-e a sérüléseibe, vagy felépülve egy újabb, még szigorúbb munkatáborba került-e.
Kaszás Nagy Pista a másik paraszti származású tagja a hetesfogatnak. Lobbanékony természetű, a gépesített gazdaság létrehozásának álmával került a munkatáborba. Ő vállalja fel Boriska gyermekét, bár nem belső, lelki meggyőződés, hanem a külső megerősítés és rábeszélés miatt. Az ő sorsa is kérdéses, nem tudni bizonyosan, hogy meghalt-e, vagy megsérült.
Boriska az egyszerű parasztlány, aki kedvességével és vitalitásával magát az életet jelképezi a társaságban. Dániel Ferenc kivételével a társaság minden férfi tagját kegyeiben részesíti, ezzel elviselhetőbbé téve a rabságot. Azonban mikor rádöbben az állapotára, egy valakit választ, Kaszás Nagy Pistát párjául. Ő hordozza a jövő reménységét a szíve alatt. Átjut a határon, de további sorsa örök titok marad.
Hanna, Dániel Ferenc szerelme egy kiváltságaitól és vagyonától megfosztott grófnő, aki más, mint a tűzrőlpattant menyecske típusú Boriska. Ő finom, arisztokratikus, elmélkedő, de ugyanakkor talpraesett és okos, művelt asszony. Ahogy a szerelmük, úgy a jelleme is fokozatosan bontakozik ki. Ferenc akkor figyel fel rá igazán, mikor Hanna a vadludak látványától, a régi világ örökségeként izgalomba jön: Ferenc kezét hevesen dobogó szívére vonja. Mikor Ferenc Pestre utazik Hanna irataiért a szökéshez, eszébe jut ez a pillanat és azon morfondírozik, hogy vajon Pest felett átrepülnek-e a vadludak. Ignácz Rózsa megválaszolja ezt a kérdést A születésnap körül című kisregényben Danitska, a művészettörténész szavaival: „…a hófellegek alatt vadlibák vonultak. Pontosan a templom felett vettem észre őket. Meghallottam a lilikézésüket a zsivajgáson át…”[12] A vadludak képviselte szabadság és a templom jelentésköre összekapcsolódik. Az értelmetlen zsivajon, hangzavaron átszűrődő természetes és tiszta hang, a vadludak hangja áthallatszik, tisztán hallhatóvá válik annak a számára, akinek füle van, hogy hallja és szíve, hogy érezze.
Hanna grófnő is szabadságra vágyott, olyan asszonyi szabadságra, ahol az isteni törvények szerint a férfi és a nő egy egységet alkotva nevelheti fel a gyermeket, és élhet egy szabadabb világban.
A szocialista rendszer alkotta élhetetlen világ, az istentelenség, az üldöztetés, a kilátástalanság mind az isteni rend ellen valók. Ez a két kötet a magyar sors és valóság árnyalt bemutatásán keresztül az isteni rend után való vágyat fejezik ki.
Ignácz Rózsa írói pályája nem teljesedhetett ki a tehetségéhez mérten. 1956 után ifjúsági íróvá degradálták, mivel megtagadta az államhatalom óhaját, hogy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot ellenforradalomnak nyilvánítsa. Elesett ugyan a szabad(?) publikálás és az állami támogatás lehetőségétől, de ezzel meg is nyerte a háborút: ember, tisztességes magyar ember maradhatott egy embertelen világban.
Mivel ifjúsági író lett, könyveire rendszeresen ráírták: 14 éven felülieknek. Azonban aki értő olvasó volt, nyugodt szívvel vásárolta meg az Ignácz köteteket, mondván „Már úgyis elmúltam 14.” Bármilyen munka is került ki a keze alól, mese, útikönyv, ifjúsági regény, nem lehetett elég példányszámban megjelentetni, nagyon hamar elkapkodták. A szocializmus évei alatt is maradt elismert, kedvelt írónő. Persze a fiók-regényekről csak hárman tudtak: ő, a férje és a fia. „Ha valaha volt a magyar irodalomban olyan kiadatlan kézirat – emlékszik vissza Makkai Ádám A vádlott kapcsán –, amelyért a szerzőt koncentrációs táborra vagy halálra ítélhették volna, ez volt az.”
Ignácz Rózsa művei közül az 1958-ban megjelent Torockói gyász című regényt érdemes kiemelni, amely a szabad jogi státusszal rendelkező torockói bányászok keserves és tragédiába torkolló harcát mutatja be a hatalmaskodó magyar Thoroczkay földbirtokos családdal és a Habsburg hatalommal szemben. A regény erős áthallással utal az 1956-os tragédiába torkolló magyar forradalomra. Ugyanígy a magyar szabadság kérdésével foglalkozik az 1959-ben megjelent Az utolsó daru című regényében. A hatvanas és hetvenes években túlnyomórészt izgalmas útikönyveket írt, miután bejárta Afrikát, Észak-és Dél-Amerikát, Hawaiit, Európát. 1975-ben jelent meg önéletrajzi műve az Ikerpályáimon, mely számos adattal és emlékkel ad az olvasónak mankót írásművei megértéséhez. Azonban ebből is kimaradtak a legnehezebb évek, leginkább a háború előtti életét ismerhetjük meg a kötet által.
Ignácz Rózsa komoly örökséget hagyott ránk. Kötetei mind a magyar irodalmi kultúra kiemelkedő részét képezik.
Egy idézettel, pontosabban üzenettel zárnám előadásomat. Ignácz Rózsa üzenetével, mely A születésnap körül című regényben bújt meg:
„Mi minden bizalmunkat beléd helyeztük, majdani olvasó, hogy megszületsz e földre, elolvasod és megérted sorainkat, mert nekünk minden vágyunk az, hogy legyen, szülessék valaki, aki megért. (…) ha majd az eljövendő korok gyermekei kiássák e kor romjait, talán találnak a fiókokban (…) kiadatlan műveket, melyek bizonyítani fogják, hogy mindennek ellenére, titokban, lappangva, kiközösítés és nyomor közepette, de volt szellemi élet e korban is.”[13]
Teljesült Ignácz Rózsa vágya. Itt vagyunk.
[1] A vádlott, Jókai Anna: Ajánlás, 5.
[2] A vádlott, 217.
[3] Száz év kaland
[4] Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban. Korunk, 2004. december.
[5] Károli Biblia: „Ki-ki amiben elhívatott, atyámfiai, abban maradjon meg az Isten előtt.”
Római Katolikus Biblia: „Különben mindenki éljen úgy, ahogy az Úr adta neki, s ahogy az Isten hívta.”
[6] A születésnap körül, 26.
[7] A születésnap körül, 43.
[8] A születésnap körül, 23.
[9] Makkai Ádám
[10] A vádlott, 72.
[11] A vádlott, 191.
[12] A születésnap körül, 140.
[13] A születésnap körül, 50.
