Történelmi és irodalmi írások a huszadik század első felének Erdélyéről

Egy lángot adok

Egy lángot adok

Az erdélyi repatriálás (1918-1924) - Történelmi előzmények

2016. március 01. - Liktor Katalin

Az első világháború éveiben adódott lehetősége először a román államnak, hogy kiváró, taktikázó politikájával úgy alakítsa lépéseit, hogy végül az meghozza dúsan termő gyümölcsét: Erdélyt. Az évtizedek óta dolgozó román propaganda is sokat tett azért, hogy az antant országai döntésükkel kiszakítsák ezt a történelmi területet Magyarország testéből és azt különleges világával, szokásaival, népességével Romániának ítéljék.

            Románia 1916. aug. 17-én titkos megállapodást kötött az antanttal, mely szavatolta neki, hogy az első világháborúba való belépése esetén a következő területekre tarthat igényt: Bukovinára, az egész Bánságra, a történeti Erdélyre és Kelet-Magyarország területeire nagyjából a Tisza vonaláig. A megállapodás megkötése után 1916. aug. 27-én I. Ferdinánd csapatai átlépték az ezeréves határt, azonban a magyar haderő válaszolt a támadásra és komoly ellenállásunk 1917 decemberére teljes meghátrálásra kényszerítette a románokat. Így azok 1917. dec. 9-én letették a fegyvert a bufeai fegyverszünet értelmében, majd hosszas tárgyalások után 1918. május 7-én külön békét kötöttek a Központi Hatalmakkal.

            Azonban a háború a többi fronton nem alakult ilyen szerencsésen és végül is 1918 augusztusára a Központi Hatalmak hadereje összeomlott. Az antant akarta az új Európát meghatározó békerendszert létrehozni, így önhatalmúlag az összes eddig megkötött különbékét érvénytelenítve újabb esélyt adott Romániának arra, hogy eredeti céljaihoz híven megszerezze magának Erdély területét.

            Magyarországon a háború elvesztése utáni hetekben, hónapokban támadt politikai és gazdasági instabilitás kedvezően hatott a román törekvésekre. Az őszirózsás forradalom által hatalomra jutott Károlyi Mihály leszereli a maradék magyar haderőt, amely teljesen kiszolgáltatja Magyarországot a kisantant területi követeléseinek. De nemcsak katonailag, hanem politikailag is védtelenné teszi a Károlyi-kormány az országot.

november 13-án Linder Béla volt hadügyminiszter aláírja a magyar kormány nevében a súlyos feltételeket tartalmazó katonai szerződést, a Belgrádi egyezményt. Ezt a szerződést a magyar félen kívül az antant és a szerb hadsereg képviselői írják alá. Új határokat állapít meg, amelyeket az eddigi határokhoz képest sokkal északabbra illetve nyugatabbra húznak meg. „A szerződésben többek között lefektetik, hogy a "demarkációs vonalnak tisztán katonai jellege van, tehát nem tekinthető politikai vagy gazdasági határnak... a teljes hatalommal való megszállás alatt csakis a legszorosabb értelemben vett katonai hatalom gyakorlása értendő, amely a megszállás előtt gyakorolt polgári közigazgatás és igazságszolgáltatás hatáskörét semmiben nem érintheti. (...) Ehhez képest a megszállott területen a polgári közigazgatás (csendőrség, rendőrség) és igazságszolgáltatás minden ágazatban az összes állami törvényhatósági és községi hatóságok és közegek működésüket az eddigi jogszabályok szerint változatlanul folytatják. Valamint a közalkalmazottak állásaikban megmaradnak és a megszállás ideje alatt is kizárólag felettes hatóságaiknak vannak alárendelve."[1]

október 27-én Aradon megalakult a Román Nemzeti Tanács, amely november 9-ei ülésén ultimátumot jelentett ki: „az események rohamos fejlődése folytán azon meggyőződésre jutottunk, hogy a népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint a nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségek érdekében, a közrend, vagyon- és személybiztonság megóvása céljából most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat.” Erre az kijelentésre a Jászi Oszkár vezette delegáció hivatott válaszolni, s azzal érveltek, hogy az elcsatolandó 26 vármegye lakosságából ugyan 2 millió 900 ezer román, de ugyanakkor ezen a területen 3 millió 900 ezer nem román is él, így a román uralom egyet jelentene a nem románok teljes jogfosztásával. A román delegáció mit sem törődve e demográfiai adatokkal és a magyar delegáció egyéb indoklásaival, kitartottak elképzeléseik mellett.

            Nem is kellett sokat várni az első román csapatok megérkeztéig, november 12-én délután egy órakor a Gyergyótölgyési-szoroson át behatoltak Magyarország területére.[2] A megszálláskor a román csapatok vezetői kijelentették, hogy minden fegyvert és a Monarchia hadseregéhez kötődő felszerelést a lakosság köteles beszolgáltatni, s az így rekvirált tárgyak a román hadianyag ellátást erősítették. Ugyanekkor cenzúrát vetnek ki és lefegyverezik a magyar csendőrséget és rendőrséget.

           erdely_es_romania_egyesuleserol_szolo_nyilatkozatot_olvassa_fel_iuliu_hossu_puspok.jpg (Erdély és Románia egyesüléséről szóló Nyilatkozatot olvassa fel Iuliu Hossu püspökforrás: http://itthon.transindex.ro/?cikk=13155)

    A megszállással párhuzamosan pedig 1918. dec. 1-jén Gyulafehérvárott a román nemzetgyűlés kimondja Erdély egyesülését Romániával, jóval a trianoni békeszerződés aláírása előtt. Ennek értelmében 1919 januárjától a románok átveszik a közigazgatási, politikai és katonai irányítást. „1918. december 1-jén Alexandru Vaida-Voevod javaslatára a küldöttek megválasztották a Román Nemzeti Nagytanácsot (Mare Sfat Naţional), amely (dec.) 2-án 15 tagból álló Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent) hozott létre, amely szerv az erdélyi románság kormányaként működött. Miniszterelnöke és belügyminisztere Iuliu Maniu lett.[3] Többek között kijelentik még, hogy nem ismerik el a belgrádi szerződésben lefektetett határokat, hanem határnak a Szamos folyónak a Tiszába való ömlésétől Szegedig húzódó vonalat tekintik. „A Consiliul Dirigent 1919 januárjában hozott II. számú dekrétum törvényének 4.§-a szerint „az összes eddigi törvényhatósági és községi képviseleteket feloszlatta, a megyék és községek autonómiáját felfüggesztette."[4] A vármegyék éléről a magyar tisztségviselőket elbocsátották, helyükre románokat helyeztek. A magyar tisztviselőket pedig arra kötelezték, hogy saját szolgálati esküjüket megszegve tegyenek hűségesküt I. Ferdinánd román királyra. Sokan ezt megtagadták, hiszen nem lépett még érvénybe olyan nemzetközi szerződés, amely a terület hovatartozását hivatalosan is szavatolni tudta. Mindenki bízott abban, hogy a román megszállás csak átmeneti állapot. Így a tisztviselők nagy része inkább a Hágai Konvenció III. részének 45. cikkelyére hivatkozott, amely megtiltja, hogy „ellenséges hatalom a megszállott terület népességét hűségeskü letételére kötelezze.[5] Azokat, akik megtagadták ennek az eskünek a letételét, elbocsátották állásukból, ellehetetlenítették őket, s rövid úton elérték náluk, hogy ingóságaikat összepakolva elhagyják szülőföldjüket, azaz re-vagyis expatriáljanak. Azon tisztviselők pedig, akik letették az esküt, román tisztviselőkké váltak, így szabadon áthelyezhetők lettek Nagyrománia bármely területére, s ezzel a lehetőséggel a román hatalom emberei éltek is: sokaknak az eskü egyet jelentett a Moldvába vagy Havasalföldre való hivatali áthelyezéssel.

            A románok azonban ezzel nem érték be. Elkövetkezett az 1919-es esztendő, melyet Magyarország szempontjából a huszadik század egyik legnehezebb évének tekinthető. A Károlyi-rendszer bukása után a Kun Béla-féle Tanácsköztársaság időszaka „köszöntött” vörös leplével Magyarországra. Ez a vörös lepel azonban nemcsak az 1919-es bolsevista fordulatot jelképezheti, hanem azt a rengeteg szenvedést, könnyet és vért is, melyet a kárpát-medencei magyarságnak ebben az esztendőben tűrnie kellett. A Tanácsköztársaság vörös terrorja ellen az antant a környékbeli kisantant országokat szólította fel, s Románia meg is indította támadását a „béke” jegyében. A román hadsereg csak felszabadítani jött minket – állították ők. A román hadsereg kirabolni, kifosztani sárba tiporni, megalázni jött minket – állítja az akkori magyarság. A román hadsereg békét és rendet teremtett, a magyar lakosságot védte az fenyegető politikai káosztól, a román hadsereg jó – állították ők. Nem ismerve se Istent, se embert, egész országunkat kifosztották- állítjuk mi. A románok még „uruknak”, az antantnak sem engedelmeskedtek, és a hatalmas antant pedig mint egy férfiasságától megfosztott harcos tétlenül figyelte a magyarországi eseményeket. Az antant végre erélyesen csak 1919 novemberében tudott fellépni a megszállókkal szemben, mikor azzal fenyegették meg őket, hogy ha nem vonulnak ki Magyarország területéről, vissza a Tisza vonaláig, akkor az ígért területeiket a békeszerződések nem garantálják. Ez és Horthy tekintélye és megszervezett katonai hadereje, a Nemzeti Hadsereg tekintélye kellett tehát ahhoz, hogy román szomszédaink búcsút vehessenek kedvelt országunktól. Érdemes a megszálló román kormány megbízottjának, Diamandi miniszternek és a megszálló román hadsereg főparancsnokának, Mardarescu tábornoknak szavait szó szerint felidézni: „A román hadsereg visszavonul, Budapestet kiüríti. Mielőtt elhagyja Magyarország fővárosát, Románia kötelességének tartja újból kijelenteni, hogy katonai akciójában, amit a tiszai támadás tett indokolttá, más nem vezérelte, mint csupán a jogos védelem és katonai érdekek. Az elnyomatásnak vagy megtorlásnak minden gondolata távol állt tőle. A román hadsereg mindig arra törekedett, hogy a csapatoknak Magyarországon való jelenléte a lakosságnak a lehető legkevesebb mértékben legyen terhére, és semmit el nem mulasztott a tekintetben hogy a szenvedő lakosság során segítsen. Azon érzéssel, hogy humánus kötelességet teljesített és jogait gyakorolta, a román hadsereg még egyszer kijelenti, hogy Magyarország belügyeit mindeddig úgy kezelte, mint saját jogkörét a magyar népnek, amelynek kívánsága, hogy a nyugalom helyreálljon, elkerülve mindennemű politikai társadalmi vagy felekezeti üldözést. Ezek a feltételei egy tartós kormányzásnak, amely a magyar nép akaratát van hivatva kifejezni, hogy lehetővé tegye a múlt sebeinek gyógyulását és létrehozta a békekötést, amit Románia és szövetségesei kívánnak. A román hadsereg köszöni a főváros lakosságának korrekt viselkedését, amelyet a megszállás egész ideje alatt tanúsított. (1919. nov. 11)[6] Szívesen.

            És szívesen adtuk az a több tízezer vagonnyi felszerelést is, amely az élet minden területéről összerabolt eszközökből állt. 30 milliárd korona kár[7] érte az őstermelést, ipart, forgalmi életet, a közgazdaságot, vasutat, postát, távirodát, katonai kincstárat, csendőrséget. Szívesen adtuk a nem katonai eseményekben elvesztett (regisztrált) 647 életet is. Szívesen tartózkodtak magyarok még a románok által felállított internáló táborokban is, ahol a látogató női személyeket folyamatos zaklatások érték.[8] Szívesen láttuk a „békét” hozókat.

            Nem csoda hát, hogy késtek a Kisebbségi Szerződés elfogadásával Bukarestben. Azonban a kivonulás után nem volt más választása Romániának, 1919. december 9-én megkötötte a Népszövetséggel a Kisebbségi szerződést, melyet 1920. szeptember 4-étől léptettek hatályba. Az első 12 cikkelyt 1921. augusztus 30. után a Nemzetek Szövetségének védelme alá helyezték[9]. Így kialakult az az érdekes helyzet, hogy ha a Kisebbségi Szerződésben foglaltak csorbát szenvedtek, akkor jogorvoslatért az erdélyi magyar egyesületek, személyek csak a Népszövetséghez fordulhattak, de Magyarország nem tehetett az határon túl maradtak érdekében panaszt az adott országnál, hiszen nem ők kötötték a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződéseket. A panaszok orvoslása azonban nem a kívánt hatásfokon ment végbe. Igaz ugyan, hogy a Népszövetség igyekezett igazságot tenni, de a későbbiekben látni fogjuk, hogy ez nem oldott meg semmit, s ezzel a megszálló hatalmak sorozatosan vissza is éltek.

 

[1]    Fráter Olivér: Erdély román megszállása 1918-1919, Kisebbségkutatás, 2000. 2. szám, 3.

[2]    Fráter, i.m. 4-5.

[3]    Fráter i.m. 6.

[4]    Fráter i.m. 12.

[5]    Fráter i.m. 12.

[6]             Hilda von Klausenburg: Magyarellenes atrocitások Erdélyben és Romániában.( 1754 – 1956.), Budapest, 2006.

[7]    A korszakban egy korona 12.68 svájci franknak felelt meg

[8]    Hilda von Klausenburg i.m.

[9]http://www.mtaki.hu/docs/nemzetkozi_jogi_intezmenyrendszer/kisebbsvedelem_nemzetkozi_jog_intezmenyrendsz_3_fejezet.pdf

A bejegyzés trackback címe:

https://egylangotadok.blog.hu/api/trackback/id/tr838429386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása