„A Legfőbb Statisztikai Tanács állapította meg 1927. január 20-án tartott ülésében, hogy: „Európában a háború után egyedül Románia nem foganosított népszámlálást és ezért sem lakosságának száma, sem annak faji összetétele pontosan nem tudható.”[1] Ebből világosan következtethetünk arra, hogy pontos adatok híján csak becsülni tudjuk a magyarság lélekszámának változását az első világháborút követő években. 1930-ra Erdély lakosságát csak három ízben próbálták hatósági úton számba venni: 1919 januárjában, 1920 novemberében és 1927 áprilisában.

Wilhelm Winkler írja A statisztika jelentősége a nemzeti kisebbségek védelme szempontjából című munkájában a következőket: „Kisebbségi népelemeket magában foglaló államokban, még hozzá olyanokban, melyekben kisebbségi jogokat kell biztosítani, sovinista hazafiak szemében az idegen népelemek szálkát képeznek; sokkal szebb és kellemesebb egy egységes nemzeti állam, s ha valóságban nem is létezik, úgy statisztikai délibábok útján megközelíthető.”[2] Ez a megállapítás teljes mértékben igaz Romániára is.

Románia kormányai „törvény előtti egyenlőség” s „azonos jogokkal való rendelkezés” hangzatos szavai ellenére asszimilációs politikát folytattak a Romániában élő kisebbségekkel szemben és az etnikailag homogén egységes román nemzetállam megteremtésére törekedtek. Az 1923-ban elfogadott román alkotmány Romániát egységes és oszthatatlan nemzetállammá, a román nyelvet pedig egyetlen hivatalos nyelvvé nyilvánította, nem véve tekintetbe, hogy az ország lakosságának 30%-át a kisebbségek alkották.[3]

A hatalomváltás után Romániának is érdekében állt, hogy a statisztikát saját érdekeit figyelembe véve formálja át. „A területi gyarapodások igazolása céljából kezdettől fogva arra kényszerült, hogy a nemzetiségi statisztikát „harci eszközének” tekintse. (…) A nemzetállami ideológia szolgálatába állított statisztika – mint látni fogjuk – nem csupán a békeszerződések jogtalanságát volt hivatott jelentékteleníteni, de segítségével az új „nemzetállam” a jogtalanságot ellensúlyozó kisebbségvédelmi garanciákból reá háruló kötelezettségek alól is kibújni igyekezett.”

A román állam nemzetközi nyomásra 1919-ben elkészítette első háború utáni népszámlálását, 1919 januárjában az agrár-reform előkészítése céljából mérték fel, a lakosság nemzetiség és vallás szerinti megoszlását vizsgálva, de ehhez az 1910-es adatokat használta fel és saját érdekeinek megfelelően torzította el a számokat.

Ezen adatok a következők voltak:

            Erdély területe: 102.200 km2, lakossága: 5.383.925

            Bukovina területe. 44.422 km2 lakossága: 811.742

            Besszarábia területe: 10.442 km2 lakossága: 2.555.071

            Régi Királyság területe: 137.903 km2 lakossága: 8.260.903

            Így a teljes Nagyrománia területe: 294.967 km2 lakossága: 17.011.641[4]

Az 1910. évi népszámlálás adatait a következőképpen alakították át 1919-ben: a székelyeket és a magyarokat külön népcsoportnak vették (fizikai felépítettség, hagyományok lakhely különbözőségére rámutatva); a zsidókat nemzetiségnek vették, nem külön felekezetnek, számukat teljes egészében a magyarság számából vonták le (még azokat is, akik 1910-ben nem tartották magukat magyarnak: magyar anyanyelvűnek vallották magukat 142.212fő, az Erdélyben élő 194.783 fő izraelita 73.6 %-a, német nyelvűnek 51.092, vagyis 26.2 % és az egyéb.); a szerbek és rutének kivételével minden görög katolikus és görögkeleti lakost románnak nyilvánítottak (1910-ben: 110.653 gör.kat. (63.3% csak magyarul beszélt), 29.039 görögkeleti (56.7 %-a csak magyarul beszélt) volt magyar), és ehhez hozzávették még az egyéb anyanyelvű (főként cigány) görögkeleti 19.329 és (főként cigány) görög katolikus 24.201 főt. Ezt az egész csoportot belevették a románságba, úgy, hogy a számokat a magyarok lélekszámából vonták le. Ha következetesek akartak volna lenni, akkor a cigányokat is külön nemzetiségként kezelték volna, mint ahogy a zsidósággal tették Ezekkel a „helyesbítésekkel” a következőképp változtak meg a számarányok: a románok által követelt terület 4.854.397 összlakosságú területen a magyarok száma 2.012.090-ről 1.664.986-ra, a németek száma 322.383-ról 295.133-ra esett vissza, míg a románoké 2.346.478-ról 2.519.215-re emelkedett az egyéb kategóriákba esőké pedig 173.346-ról 365.295-re emelkedett. Így a románok 48.3%-os relatív többsége 52%-os abszolúttá vált, a magyarok aránya 7%-kal csökkent. Ezzel sem megelégedve a román lakossághoz számoltak még 400 ezer főt, akik az általános népességgyarapodásnak köszönhetően léteznek és ugyanennyivel csökkentették a magyarok lélekszámát. Így végül a románok aránya 60.3%-ra emelkedett.[5]

1920 novemberében, tehát a trianoni békediktátum aláírása után az erdélyi belügyi vezértitkárság rendelte el a népszámlálást a választójogi és a közigazgatási reform előkészítésének érdekében. Ennek eredményeit G. Martinovici és N. Istrati Dictionarul Transylvaniei címen Kolozsvárt ki is adtak 1921-ben, de ezen adattár nagymértékű ferdítéseket tartalmazott és komoly adathiányokkal és hibákkal operált, s ezekre a problémákra dr. Jakabffy Elemér az 1923-ban Lugoson kiadott Erdély statisztikája című könyvében utalt is. Azonban a hatóság e könyv példányait elkobozták és a szerző ellen hadbírósági eljárást indítványoztak.

1927 áprilisában újabb számlálást hajtottak végre, de ennek felelőse nem a Statiszkai Hivatal, hanem a Belügyminisztérium volt, így ennek adatait nem is hozták nyilvánosságra.

Ha a félhivatalos és a hivatalos adatokat is figyelembe vesszük, akkor a következőképp alakult Erdély magyar lakosságának száma:

1910-ben 1.660.488 (31.7%)

1919-ben 1.378.189 (26.5%)

1920-ban 1.325.659 (25.8%)

1923-ban 1.357.442 (24.7%)

1927-ben 1.247.391 (23.2%)

Ilyen nagyarányú csökkenést (körülbelül félmillió) nem okozhattak a Trianon utáni impériumváltás következményei: repatriálások, izraelita és ortodox és görög katolikus vallásúak külön figyelembevétele. Az 1930-ban kiadott Erdélyi Magyar Évkönyv megállapításai szerint Erdélyben 1927-ben 1.724.309 magyar élt, az összlakosság 30.2%-a. Ha ehhez figyelembe vesszük még Bukovinában, Moldovában és az Ókirályságban élő 200 ezer magyart is, akkor megállapíthatjuk, hogy az 1930 körül Nagyromániában kb. 1.800.000 – 1. 900.000 magyar élt, az ország lakosságának 11%-át adva.

Témánk szempontjából érdemes kiemelni a repatriálók számarányát. A Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal által kiadott adatok szerint összesem 197.035 fő menekült Magyarországra 1918 és 1924 között.

1918-ban 40.912 fő

1919-ben 33.551 fő

1920-ban 79.773 fő

1921-ben 19.879 fő

1922-ben 13.651 fő

1923-ban 7.536 fő

1924-ben 1693 fő.[6]

Ahányféle könyv, annyiféle adatot is közölnek. A legújabb kutatások alapján azonban az eddig becsült 197.035 fő jóval több, 426.000főre tehető. A Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal és az Országos Menekültügyi Hivatal csak 1920 áprilisában kezdi meg a menekültek regisztrálását és az addig áttelepülőket nem számították be, pedig százezres tömegről beszélhetünk.

A menekülthullám azért nem öltött végül is nagyobb méreteket, mert Bethlen Istvánnak, a későbbi miniszterelnöknek, a hivatal akkori vezetőjének a javaslatára 1920 novemberében kormányrendelet született a bevándorlás korlátozásáról. A rendelkezés kimondta, a továbbiakban csak azok repatriálását engedélyezi a magyar hatóság, akiket az utódállamokból formálisan kiutasítottak vagy akik családegyesítési szándékkal kívánnak áttelepülni; rajtuk kívül az itt tanuló diákok reménykedhettek még az engedély megszerzésében. Az utóbbiak száma (a 350000 ismert bevándorló népességen belül) 86.000-et tett ki, 100.000 kereső foglalkozású számon tartott menekültnek pedig 43%-a volt a közalkalmazott, egyharmadát az ipar és kereskedelem (részben állami vállalatok) foglalkoztatták, egytizede volt a földbirtokos, közel a tizede a járadékos. A menekültek nagyjából fele érkezett Erdélyből, egyharmada Felvidékről, s valamivel több, mint a tizede Bácskából, valamint a Bánát vidékéről.

            Ennek a számszerűen kiterjedt, az ország akkori népessége 5%-át kitevő bevándorolt tömegnek a beilleszkedése a trianoni magyar társadalomba hosszasan tartó és sok feszültséggel járó folyamat volt. A viszonylag rövid időn belül tömegesen beáramlók honosították meg a „vagonlakó” fogalmát. A vonaton érkező menekültek gyakran hónapokig nem tudták a vasúti kocsikat elhagyni, s azokban kellett berendezkedniük. A vagonlakók száma folyton ingadozott: 1919 végén 1582, a következő év tavaszán csak 935, ám ez év októberében 4378 a lakásként használt vagonok száma. 1921 után indult lassú apadásnak a vagonlakás tömegessége, bár 1922 végén is még 1600 az ilyen vagonok száma. A jelenséget végül 1924-ben sikerül felszámolni, midőn megszűnt a menekültek további utánpótlása, azonban a legutolsó vagonlakások csak 1927-ben szűnnek meg. Később az ő lakásgondjaik megoldását célozták a tisztviselői lakásépítési akciók, amelyek hatósági beruházások formájában valósultak meg.

            A korszak kezdetén drámai méretűvé duzzadt bevándorlás tartós politikai hatása, hogy a határrevízió politikai programmá emelésének éppen az áttelepült, tekintélyes hányadukban úri középosztályi rétegek lettek feltétlen és mindenkor lelkes támogatói.[7]

[1] dr. Sulyok István, dr. Fritz László (szerk), Az erdélyi magyarság lélekszáma és területi megoszlása = Erdélyi magyar évkönyv, 1918-1929, I. évf., Juventus, Kolozsvár, 1930, 1-3.

[2] Varga E. Árpád, Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből, Püski, Budapest, 1998, 17.

[3] Vogel Sándor, A magyar kisebbség Romániában, ISSN. 1417-0362, 2.

[4] dr. Sulyok i.m.

[5] Varga i. m. 18-19.

[6] dr. Sulyok i.m.

[7] Gyáni Gábor-Kövér György, Magyarország társadalomtörténete, Bp, 1998, 206.

A fotó egy kolozsvári családot ábrázol a 20. sz. elejéről. A fotó megtekinthetó a https://c1.staticflickr.com/9/8063/8185939799_020b018bc6_b.jpg oldalon