Berde Mária a mai napon 130 éve, 1889. február 5-én született Kackón. Értelmiségi család sarja, édesapja református lelkész volt. Nagyenyeden töltötte gyermek- és ifjú korát, később itt is tanított 1917-1920 között a Bethlen Kollégiumban magyar-német szakos tanárnőként. Írásaiban többször térnek vissza a Nagyenyedhez fűződő emlékek.
( kép forrása: http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/10358-berde-maria-iro-kolto)
Lírikusként indult, első versét 1906-ban publikálta a Pesti Naplóban Hiába... címmel. Pályájának kezdeti versei a szimbolizmushoz állnak közel.
Az első világháború után a próza felé fordult, a megszülető erdélyi magyar irodalom megkerülhetetlen alakjának számított a kezdetektől. A húszas évek végéig az ún. romantikus feminizmus határozta meg művészetét: műveiben a férfi-nő kapcsolatban felvetődő kérdésekre kereste a választ, társadalmi jelegű problémákat világított meg (női szabadság, függetlenség, leányanya sors stb.).
A húszas évek végétől figyelme a jelen társadalmi problémái felé fordult, az Erdélyi Helikon hasábjain ezzel kapcsolatosan indította el az ún. Vallani és vállalni vitát: a történelmi regények múltba révedő tematikája helyett a jelen problematikájának megjelenítéséért emelve szót.
Tanári működése mellett a irodalomszervező munkássága is kiemelkedő volt: az 1919-ben létrehozott Zord Idő szerkesztője 1920-1921 között, a Helikoni Íróközösség tagja 1934-ig, az Erdélyi Helikon munkatársa, az Erdélyi Magyar Írói Rend egyik alapítója (EMÍR, 1933). Írásait közölte a Világosság, a Szabad Szó, Népakarat és az Utunk is. a Dolgozó Nő című folyóirat alapítója és főszerkesztője haláláig, műfordítóként is kiemelkedő munkássága.
Főbb regényei Földindulás (1930-1931), Tüzes kemence (1936), A hajnal emberei (1942).
70 éve, Kolozsvárt hunyt el 1949. febr. 20-án.
Hiába...
(1906)
Hiába mondják, hogy feledjelek —
Le nem szakít lelkemről senki, semmi
Oáztalan nagy sivatag az élet,
És bármint fáj, bárhogy sajog emléked,
Oly édes mégis rajta megpihenni.
Miként fáradt madár a tengeren,
Ha nincs sehol part s elborult az ég is, —
Ijesztő felhő dobja rá az árnyát,
S bár tudja jól, hogy összevérzi szárnyát,
Pihenni száll az árbocrúdra mégis …
