5. Nyelvhasználat

            A Kisebbségek Védelme tárgyában a Szövetséges és Társult Főhatalmak, valamint Románia között 1919. dec. 9-én Párizsban kötött Szerződés I. fejezetének 8. cikkének 3. bekezdése szerint: „Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallás, a sajtó útján történő vagy bármilyen közzététel terén, vagy nyilvános gyűléseken.”

            A szabad nyelvhasználatot a kisebbségi szerződés védte, de sajnos más nem. A magyarok nagy része egészen lehetetlen helyzetbe került akkor, mikor világosság vált számára, hogy anyanyelvén nem szólalhat meg, hogy rettegnie kell attól, hogy mikor kap büntetést azért, mert magyarul mer megszólalni az utcán. A csendőrség illetve a sziguranca detektívek még az utcán folyó beszélgetéseket is ellenőrizték, s a régi nevek alkalmazását brutálisan megtorolták mint „államellenes” visszaéléseket. A napisajtóban és a postán is az új elnevezéseket kellett használni, súlyos bírsággal büntették a régi elnevezések használatát illetve a posta nem kézbesítette ki ezeket a leveleket.[1] A románok falragaszok és rendeletek útján adják tudomásul a lakosságnak, hogy „Minden érintkezésnek a hatóságokkal román nyelven kell hogy történjék.”

            Minden helység illetve település nevét elrománosították, és ez a tendencia nemcsak a névtáblák kicserélésében mutatkozott meg. A kérvényeket románul fogadták csak el, a vasúti kiírásokat a színtiszta magyar területen románra kellett cserélni, az unitárius templomok meghitt jelszavát – Egy az Isten – több helyütt el kellett távolítani. Üzleti cégtáblákon az üzlet nevét, az iparágazat minőségét is románul kellett feltüntetni. (Az üzletek esetében nemcsak a névtáblákat kellett románosítani, hanem az üzletkönyv vezetését is csak románul lehetett végezni, ezzel szemben a monarchia alatt nem volt megszabva, hogy milyen nyelven vezetik az üzletkönyveket)[2]. Az árukon lévő címkéket is le kellett fordítani. Ezeket a feliratokat kizárólag a Bukarestben beszélt román nyelvre lehetett lefordítani. Az utcatáblákat, kávézók, vendéglők neveit is le kellett fordítani és egy román hírességről elnevezni.[3]

            Az oktatásban is megjelent a román nyelv használatára való kötelezés: román nyelvkurzusokra irányították a magyar tanítókat, hogy az oktatási törvény értelmében a megfelelő szinten tudjanak tanítani románul. Székelyföldről idegen városba küldték őket az óromán területekre, de ők mintegy 3000-en nem találtak semmiféle nyelvkurzust a megadott címeken, és csak nagy nehézségek árán, lerongyolódva tértek vissza otthonaikba.[4]

            Az alsóbbrendű hivatalokban kizárólag románul lehetett csak hivatalos ügyeket intézni. Florescu igazságügyi miniszter elrendelte, hogy „a jövőben a magyar nyelv használata sem beadványokban sem a tárgyalásnál többé nem használható, mivel a törvénykezés nyelv kizárólag csak a román lehet.” (Aradi Közlöny, 1922. V. 11.) Ez a rendelet igen nagy nehézségeket okozott a románul nem tudó kisebbség számára. Külön eljárási díjat kellett fizetniük beadványaik lefordításáért, amelyek azonban sokszor elutasításra találtattak pontatlanságuk miatt.[5]

            A vasúti állomások neveit is azonnali hatállyal fordították le románra és kicserélték a táblákat. Sőt, később a román minisztertanács 46481/1921.sz. körrendeletében szigorúan megtiltja, hogy a vonatok indulásáról ezek után magyarul információt adjanak a vasúti alkalmazottak. A rendelet indoklása a következő: „különben megsértik a román nemzet prestige-t és méltóságát és Romániának kozmopolita jelleget adnak.”[6]

6. Kultúra és tudomány elleni bűntettek

            A magyar kultúra egyik fellegvárát képezték Erdélyben a magyar színházak, színtársulatok. A színjátszás komoly hagyományai sokban hozzájárultak a városok kulturális életéhez, a mindennapi kikapcsolódáshoz. A román megszállás tehát ezt a területét sem kímélhette a magyar kultúrának.A Kolozsvári Magyar Színházban 1919. szeptember 30-án Shakespeare Hamlet előadásán játszottak utoljára magyar színészek, majd birtokba vették az épületet. A színészeknek kegyesen megengedték, hogy egy kis ideig a város szélén adják elő darabjaikat, de bevételük 14%át a már Román Nemzeti Színháznak kellett adniok. Más városokban is megszüntették a színjátszást. Temesváron véletlenül leégett az épület. Aradon egyik napról a másikra beszüntették az előadásokat, Szatmáron, Máramarosszigeten provokatőrök zavarták az előadásokat és szinte mindenhol megszokott volt, hogy folytonosan zaklatták a magyar színészeket, nem egyszer előfordult, hogy a színpadról vitték kihallgatásra, s az előadás szövegét „komoly” cenzúrának vetették alá.[7]

            A különböző tudományos és irodalmi gyűjteményeket lefoglalták, a tudományos és jótékonysági egyesületeket betiltották, a magyar nyelvű hírlapokat folytonosan zaklatták illetve erős cenzúra alá vették, a múzeumok gyűjteményét állami tulajdonba tették, a gazdasági egyesületeket szintén betiltották, helységeiket lefoglalták, könyvtárakat, népkönyvtárakat bezáratták.

            Láthatjuk, hogy minden eszközt bevetettek, hogy a magyar kulturális közeg teljesen eltűnjön, lehetőleg a magyarokkal együtt.

(Hunyadi téri színház, mely az impériumváltás után a Román Nemzeti Színház lett. A kép forrása:http://mek.oszk.hu/02000/02065/html/2kotet/52.html)

7. Politikai jogok elkobzása – részvétel az államvezetésben

            A Kisebbségek Védelme tárgyában a Szövetséges és Társult Főhatalmak, valamint Románia között 1919. dec. 9-én Párizsban kötött Szerződés I. fejezetének 8. cikkének szerint: „Törvény előtt mindenki egyenlő s mindenki ugyanazon polgári és politikai jogokat élvezi. Politikai jogok élvezetét s nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerését nem akadályozhatja meg a vallási, hitbeli vagy felekezeti különbség.”[8] Az 1923-as alkotmány értelmében a vallási, felekezeti, faji, és nyelvi különbség nem lehet akadálya a politikai életben való részvételnek. Ennek ellentmond az 1938-as alkotmány, mely egyértelműen kinyilvánítja a románok elsőbbségét: kimondja, hogy miniszter csak az lehet, aki bizonyíthatóan három generáció óta román.    „Az 1923-an alkotmány 34. paragrafusa szerint Romániában a törvényhozói hatalmat a király és az országgyűlés együtt gyakorolta. Az országgyűlés a szenátusból és a képviselőházból állt.” A jogegyenlőség soha sem valósult meg igazán: olyan módosító rendeleteket hoztak melyek: 1. megváltoztatták a képviselői és szenátusi választási törvényeket; 2. megváltoztatták a közigazgatás felépítését, a területei beosztását vagyis megszüntették a magyarok által túlnyomó többségben lakott megyéket. A korrupt, erőszakos választások és a fentiek együttesen eredményezték azt, hogy a választásokkor nem érte el a magyar kisebbség a megfelelő számarányt, így nem tudta politikai érdekeit megvédeni és képviselni.[9]

            Az 1922-es parlamenti választásokon indult először magyar párt: a Magyar Szövetség és a Magyar Néppárt egységes nemzeti programmal indult. A választásokat példátlan törvénytelenség, korrupció, erőszak jellemezte. A jelölteknek mindenféle lehetetlen okmányt, bizonyítványt kellett csatolni a névjegyzékbe való felvételhez (arról, hogy nem elmebeteg, nincs bordélyháza, nem ül fegyházban, nincs gondnokság alatt), s még így is a legképtelenebb okokra hivatkozva utasították el őket (pl. két féle tintával van írva, nemesi címét nem írja a neve elé – miközben a román alkotmány nem ismeri el a nemesi címeket – stb.[10]) A szavazást megelőzően Davidoglu tábornok, a csendőrség parancsnoka titkos utasítást adott ki a szabad közlekedés korlátozására, az ellenzéki jelöltek letartóztatására. A magyar választói kerületekhez román községeket csatoltak, a választói névjegyzékből kihagyták a magyarokat: „Gyergyó választási névjegyzékének G. betűje semmisnek nyilváníttatik és mindazon választók, kiknek neve e betűvel kezdődik, ki vannak zárva a választáson való részvétel jogából.”[11] Azon okból is kihúztak neveket, ha például a keresztnevét magyarul írta, hogy István, a Stefán helyett, de kihúzták a Stefánokat is, mert igazából István a keresztnevük[12]. A 38 magyar képviselőjelölt közül mindössze négynek a jelölését fogadták el a többit képtelen indokokra hivatkozva elutasították. Ilyen körülmények között a magyarság az arányosságnak megfelelő 30 és a magyar diplomaták által előre jelzett 8-10 jelölt beválasztása helyett mindössze 3 mandátumot szerzett.

            Az ehhez hasonló törvénytelenségek és korrupciós ügyek mindegyik választásra jellemzőek voltak, egy célért: minél kevesebb mandátumot adni a legnagyobb kisebbségnek, a magyaroknak.[13]

            Nemzetközi szinten tehát elsőként próbálkoztak a nagyhatalmak a kárpát-medencei térségben a kisebbségek jogainak átfogó védelmével. Viszont maga a rendelkezés jelzi, hogy a kisebbségek jogainak védelme igen törékeny és ingatag alapon állt, végül is igazságtalanságra építve kívánt igazságos világot létrehozni. Nem ismerve azonban a térségben lakó népek történelmét és kultúráiknak különbségét, ingatag országokat hoztak létre. A nagyhatalmak az új nemzetállamiság szuverenitását helyezték előtérbe a kisebbségi jogvédelemmel szemben[14], s ezzel emberek százezreinek sorsát pecsételték meg itt, a Kárpát-medencében.

8. Politikai perek és atrocitások

            A Kisebbségi Szerződés 2. cikke szerint: „Románia az élet és szabadság tökéletes védelmét mindenkinek biztosítja.” Az alábbi példák könnyen meggyőznek minket ennek ellentétéről.

            A román hatóságok magyarok százait tartotta igazságtalanul és ítélet nélkül fogva arra a véleményre támaszkodva, hogy egy esetleges agyar lázadást vagy felkelést kell ilyen módon megakadályozniuk. Több hírlap (magyar és román ugyanúgy) számol be táborokba zárt békés magyarokról (nők és gyermekek főként), vagy börtönben "felejtett", azaz „vizsgálati fogságban tartott” magyar rabokról. Ezek a tudósítások borzasztó állapotokról adnak hírt: nyomorúság, piszok, éhség, tífusz és váltóláz nehezíti meg jogtalan fogságuk napjait. Románia területén több tábort létesítettek, ahová munkásokat sztrájkért, értelmiségieket pedig koholt vádak alapján (bolsevista, irredenta mozgalmakban való részvétel, román állam elleni izgatás stb.) vagyis puszta létük miatt zártak be. Hogy bűneiket elismerjék, a kínvallatástól sem riadtak vissza a sziguranca emberei. Emberi méltóságuktól megfosztottan sanyargatták őket hónapokon, de akár éveken át, egészen addig, míg nem választották a felkínált lehetőséget, az „önkéntes” repatriálást.

1922. április 10-én a romániai magyarság egyetlen parlamentbe jutott képviselője, Dr. Bernády György első felszólalásában kiállt az ártatlanul megkínzott magyarokért, és ennek a módszernek az eltörlését kérte, hivatkozva arra, hogy „Mi kizárólag idebenn, ezen állam keretein belül kívánunk a bennünket illető összes kérdések megoldása érdekében becsületes munkát végezni. Mindezekkel szemben az a kérdés intézhető hozzám, hogy honnan akkor a fajtestvéreim ellen indított hazaárulási, összeesküvési pörök végtelen sorozata? Ezen kérdésre azt válaszolom: méltóztassanak az eddig befejezett pörök végtelen sorozatát tanulmányozni s akkor rövidesen meg méltóztatnak állapítani azt, hogy alig volt egyik vagy másik pörnek komoly alapja. Én nem mondom, hogy nincsenek a mi sorainkban is álmodozó vagy túlfeszített idegzetű emberek, ezekért azonban nem vonható felelősségre az összeség… A mi terhünkre csak az a körülmény tudható be az elfogultak részéről, hogy más az anyanyelvünk, hogy magyarnak szült édesanyánk, magyarnak nevelt édesapánk és hogy megváltozott állampolgárságunk dacára magyarok akarunk maradni és magyarokként kívánunk meghalni. Mi új állampolgárságunkat becsülettel egyeztetjük össze a magunk magyarságával s minden igyekezetünkkel, azon vagyunk, hogy ne csak hűséges fiai legyünk fajunknak, becsületes ápolói kultúránknak, de önzetlen, minden áldozatra kész és hű polgárai legyünk a román királyságnak is. Ne akarjon belőlünk senki renegátokat csinálni, mert az, aki fajtáját megtagadni képes, adott alkalommal elárulja hazáját, királyát, sőt Istenét is.”[15] Bernándy György szavai híven tükrözik a romániai magyar értelmiségi kör nézetét: magyarnak szeretnénk megmaradni, de ugyanúgy becsülettel szolgálni a királyt és az új román államot, mintha a sajátunkat szolgálnánk. Az erdélyi magyarság ezekben az években, a trianoni békediktátum aláírása körüli időszakban döbbent rá arra a sajnálatos tényre, hogy a magyarországi magyarokra, magyar politikai erőre egyáltalán nem számíthat. Az eddig Budapestre centralizált politikai és kulturális erő megszűnt, a határok megvonásával Erdélynek önálló lábra kellett állnia, önálló politikát és kultúrát kellett teremtenie magának. Az együttélés eszméje lesz majd az a tipikusan erdélyi gondolat, amely az Erdélyben élő nemzetiségeket összességében tekinti; ez a transzszilvanizmus ideológiája. A román brutális föllépés a kezdeti lendülethez képest enyhülni fog, de megszűnni a két világháború közötti időszakban nem fog. Sok ezerre tehető azoknak a száma, akiket az 1918-1919-es időszakban a „dicsőségtől megittasult román katonák” kegyetlen módokon megkínoztak, megaláztak. De hiába enyhül ez, a „békeszerződések aláírása után is rendszeres láncolatot alkotnak s valóban az emberi méltóság elleni könnyelmű merényleteknek tekinthetők”[16]

[1]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 38.

[2]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 38.

[3]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 34.

[4]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 36.

[5]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 36-37.

[6]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 38.

[7]    A romániai magyar kisebbség sérelmei 52.

[8] A romániai magyar kisebbség sérelmei, 57.

[9] Diószegi László- Süle Andrea i.m 35.

[10]  A romániai magyar kisebbség sérelmei 59-61.

[11]  A romániai magyar kisebbség sérelmei 59.

[12]  A romániai magyar kisebbség sérelmei 59-61.

[13]  Diószegi László- Süle Andrea i.m 39.

[14]  Cholnoky Győző: A Párizs környéki békeszerződések kisebbségvédelmi rendszerének kárpát-medencei vonatkozásai = uő: Állam és nemzet. Uralkodó nemzet- és kisebbségpolitikai eszmék Magyarországon (1920-1941), Hatodik Síp Alapítvány, Bp., 1996, 23-32.

[15] A romániai magyar kisebbség sérelmei 89. és Aradi Közlöny, 1922. május 13.

[16] A romániai magyar kisebbség sérelmei 90.