Az első világháborút követő időszakban a napilapok két témától voltak hangosak: a háború utáni politikai eseményektől illetve a Budapestet elárasztó menekültek helyzetéről és a lakáspolitikáról. Jó magyar szokás szerint a lakáskérdés körüli vita sok ideig semmit sem oldott meg, ámbár rengeteg pénzbe került az államnak. Már a világháború alatt is felismerték, hogy egy fővárosnak, világvárosnak arányaiban több üres lakással kéne rendelkeznie, mist akkoriban Budapestnek: „De a háború tüzében ily könnyelműséggel kezelni sulyos szociális bajokat, igazán megbocsáthatatlan bűn. (…)Nekünk nem szabad megvárnunk e kérdés megoldásával a háború végét; hisz a botrányok már is mindennaposak. S mivel ma a főváros hatóságáról maga a polgármester állította ki a szegénységi bizonyítványt, most már a kormánytól kell kérnünk, hogy sürgősen fedezze föl azt az erős kezű s okos fejű biztost, aki azonnal munkába áll s megelőzi a fenyegető lakás-forradalmat.”[1] A számarányok folyamatosan változtak, de a háború alatti kimutatások szerint kb. 200.000 lakásból 500 lakás volt üres, amelyet különféle célokra felhasználhattak. Ez azonban nagyon kevésnek bizonyult.

Mikor 1918-ban megindulnak a repatriálások, s mikor 1919-1920-ban tetőzik, akkor Budapestet komoly probléma elé állítják: a menekülteknek emberi, élhető körülményeket kell biztosítani, akár új lakások építésének árán.

A magyar menekülteknek a következő választási lehetőségeik voltak:

1. lakást vásárolnak Budapesten. Ez az egyik legnehezebben kivitelezhető megoldás, hiszen Budapesten amúgy is lakáshiány van, az eladó lakásokat pedig hatalmas összegekért lehet csak megszerezni, és a menekülteknek pénzből volt a legkevesebb.
2. lakást bérelni: a fent említett okok miatt ez a lehetőség is szinte kivitelezhetetlen volt.
3. a kormány ötlete volt, hogy rekviráljanak el szobákat azoktól, akik kevesen 5-6-7-8 szobás úri lakásokban élnek. Ez az ötlet is csak felvetés szintjén maradt meg, hiszen a gazdagoknak mindig volt pénzük megvásárolni maguknak az állandó kényelmet.
4. barakklakások, barakktelepek létrehozása. „A főváros lakosságának megszaporodása normális viszonyok közepette örvendetes jelenség volt, de a háború alatt történt oly szaporodás is, melyet nem fogadtunk nagy örömmel. A nem szívesen látott elemek letelepedésén kívül fogyott a rendes lakosság számára rendelkezésül álló lakások száma azzal is, hogy közhivatalok, központok és ideiglenes kórházak igen sok polgári lakást lefoglaltak. A legsürgősebb teendő tehát, hogy a kormány lakoltassa ki ezeket gyorsan építendő barakkokba.”[2]
5. „vagonlakások”

Vagonvárosok alakulnak ki a Déli-, Keleti-, Nyugati-, Rákosi-, Rákospalotai pályaudvarokon. A menekültek választhattak: vagonokban, vagy katonai barakkokból kialakított szükséglakásokban vagy zsúfolt tömegszálláshelyeken (Peterdy és Hernád utcai iskola, Bécsi utca 33-35, Baross utca 62, Bocskai-telep) húzzák meg magukat addig, míg a bizonytalan lakáshiány meg nem oldódik. Vidéki városok pályaudvarain is éltek vagonokban menekült családok (Miskolc, Szolnok, Szeged), így ezek a városok is részt vettek ezen emberek elhelyezésében: Szeged, Győr, Szombathely, Kaposvár, Miskolc, Szikszó, Debrecen, Szolnok). A Menekültek társadalmi képe: 2.2 eltartott jutott 1 keresőre. A kereső személyek 15%-a állami, 5%-a községi, 18%-s vasúti, 3%-a egyéb közszolgálati alkalmazott, 0,5 %-a orvos és ügyvéd, 5%-a önálló iparos, 23%-a ipari alkalmazott, 9%-a őstermelő, 5%-a bányász vagy hivatalnok, 8%-a magánzó, a többi személy pedig tanítók illetve egyéb foglalkozásúak.[3]

Az Országos Menekültügyi Hivatal kimutatásai szerint 352350 ember, de a legújabb kimutatások szerint 1918-1924 között 426000fő települt át Magyarországra. A vagonlakók helyzetét mielőbb meg kellett oldani, mert a vesztegelő vagonok évente 105 millió korona veszteséget jelentett az államnak.

Szükséglakásokat hoztak létre többek közt az újpesti Vasútszertár-telepen is. (Mária Valéria, Lenke úti, Auguszta, Ehmann, Gubacsi úti), de ezeket leginkább fából alakították ki, így megfelelőbb megoldást kellett keresni.

Megszületett az 1921:XXXVI.tc, Az állami kislakások építéséről szóló törvény: a kereskedelemügyi minisztert felhatalmazza, hogy az építkezésekre 300 millió korona hitelt vehessen igénybe, ennek a fele jutott a fővárosi beruházásokra, a másik feléből vidéken 29 településen építettek fel 1189 lakást. Ebből a kölcsönből vették meg 43.5 millió koronáért a Pestszentlőrinci lőszergyár területét, ahol kiépítették az 500 lakásos Állami lakótelepet, majd ez időben a Madarász utcai telep építésének álltak neki. További 600 milliókoronás beruházási terv készült el a Wekerle és Állami telep kibővítésére, ill. a Pongrác úti telep létrehozására, amelyet a Juranics utcai teleppel együtt 1924-re beköltözhető állapotban adták át. 1924-re kb. 2000 új lakással gazdagodott Budapest.

A Pongrác úti és Juranics úti telep: 13 db kétemeletes bérházban 320db 1-2-3 szobás lakás, illetve földszintes kislakásos háztömbök létrehozása a fennmaradt területeken: 32 lakóház épült 215 jobb minőségű lakással.[4]

Ehmann-telep vagyis Sashalmi-telep: a világháború alatt orosz hadifoglyok tábora volt, a háború után erdélyi és felvidéki menekültek és egyéb hajléktalanoknak adott szállást. A Kerepesi út mentén és a cinkotai Nagyicce csárda (Ehemann Viktor vásárolja meg) környékén állt a telep. 1919-es határozat alapján kislakásokká alakították át a barakkokat. 1922-től az Országos Lakásépítő Bizottság irányítja majd a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium. 1929-től válságtelep, 1932-től szükséglakások. 1934-ben 3050 ember élt a telepen. 24 alápincézetlen földszintes lakóház, ebből öt db kőből épült; a lakások 16-10-8-5 m2 területűek voltak. Önálló vízvezetékrendszert építettek ki, körülcsatornázott mellékhelységeket, szennyvízgyűjtő csatornát, bevezették a villanyvilágítást. A harmincas években Budapesthez csatolják a területet. 1937-ben elhatározzák felszámolását, de ez lassú folyamat volt, végül 1944-ben bérfizetéses kislakásokká minősítették a telep lakásait.[5] Úgy is nevezték, hogy haláltanya: a barakk falait kátránypapírral vonták be és a deszkák közé szalmát tettek a szigetelést megoldandó. Így a lehető legnagyobb mértékben tűzveszélyesek voltak ezek az épületek. A kátránypapír már 1924-re lekopott, ezzel kitéve a barakkot az időjárás viszontagságainak. A padlólap közvetlenül érintkezett a talajjal, a nedvességet nagyon gyorsan magába szívta.[6]

Lenke úti-telep (ma Daróczi út): I. kerület: állami barakktelep, a háború után építik, az 1920-as évek közepére 357 szoba-konyhás lakásból állt, kb. 2000 lakóval. Deszkából készültek és meszelt kátránypapírral vonták be a falakat, a lakások közti falakat téglából építették fel. Az egészségtelen körülményeket az I. kerületi elöljáróság közegészégügyi hatóságként figyelemmel kísérte. A húszas években egyre gyakrabban jegyeztek fel fertőző járványokat úgy, mint hasi hagymaláz, vérhas stb. Okként a túlzsúfoltságot és a mellékhelységek elégtelen öblítési rendszerét említették meg. A vízvezetékek állítólagos ellopása miatt 1922 és 1923 között szünetelt a vízöblítés: „Ezért a csészékben, de a klozetek padlózatán is állandóan emberi ürülék bűzlik. A közös vízvezeték, valamint a kiöntők a klozetekkel egy épületben vannak elhelyezve, minek következtében gyakran előfordul, hogy egyes lakók az éjjeli edényt nem a klozetekbe, hanem a kiöntőkbe öntik, s ily módon mikor mások a vízvezetékről vizet vesznek, edényeiket fertőzik. A telep tisztaságára kellő gondot nem fordítanak, s a barakkok szomszédságában szabálytalan ólakban sertéseket tartanak.[7] A társadalmi felépítettségről Vajkai Rózsi feljegyzései[8] árulkodnak: az 1927-ben ott élő közel ezer felnőtt közül 641 rendelkezett valamilyen keresettel, többségük napszámos vagy szakmunkás volt, de akadt gyári munkás ill. állami altiszt. 126-an végeztek el középiskolát, ketten egyetemet és 73-an vallották magukat analfabétának.[9]

Mária Valéria-telep: a legismertebb és leghírhedtebb telep. Két részre különült el: régi és új részre. Eredetileg 1916-ban katonai hadikórháznak építették, majd 1919-1920-ban az állam átalakítja és kb. 1000 lakást hoz létre. Mivel a kivitelezést gyorsan meg kellett oldani, ezért ez a kapkodás okolható a később áldatlan állapotok kialakításáért (pl. hiányzott a talajvíz elleni szigetelés). Sok mindent elárul az a tény, hogy mellette húzódott az ún. Büdös-árok. A barakkjelleg mindvégig megmaradt, míg az 1947-es tűzvészben elpusztultak.[10]

Auguszta telep: 48 kőépület 172 db kétszobás és 48 db háromszobás, illetve 105 fabarakkban 623 egyszobás lakás állt. Pongrác út 7-es szám alatt jött létre 1919-ben. Az egykori Keményffy, Zsoldos, Tomcsányi út és a Pongrác út között helyezkedett el. Múltja: 1900-1906: Magyar Katonai Kincstár katonai lovagló- és kocsizótere, a háború alatt fabarakkok épültek és bennük működött az Auguszta barakk-kórház és raktár; ezeket alakítják át barakk-lakásokká, vagyis szükséglakásokká a háborút követően. Belső falakkal el leválasztották a lakásokat és főként menekülteket helyeztek itt el 1919-től. Ezt a részét nevezték kistelepnek. 1923-ban kiegészítik kőházakkal is, ezt már nagytelepnek hívták – itt már több szobás lakásokat alakítottak ki a magasabb rangú menekültek számára. Szemtanúk szerint a harmincas években egy külön kis várost alkotott, rendezett tábor kinézete volt (Elekes Boldizsár). A faépületeket határon túli területek illetve személyek neveiről nevezték el, ez árulkodott legjobban arról, hogy kik voltak lakóik. A fabarakkokat 1947-ig véglegesen lebontották, a kőházakat pedig 1970-es évek elején panellakásokkal váltották fel.[11]

Állami Lakótelep: 1921-ben veszi meg az állam a pestszentlőrinci Lipták-féle Lőszergyár telepét, lakóházakat, iskolát, templomot, műhelyeket, kocsislakásokat, hentes és fűszerüzleteket stb. hoznak létre; 1924-ben kibővítik 140 lakással és egy 1938-as feljegyzés szerint 10-10 két -illetve háromemeletes ház és 215 földszintes épület állt. 1939-ben még 4 mintaépülettel bővült, melyek szoba-konyhás, kamrás, előszobás, WC-s lakások voltak. Ezekben a lakásokban legalább három gyerekes családok éltek. A két éves házak már düledeztek, a tetőzet behorpadt, a házakban található WC használhatatlan, mert nem volt hozzá öblítővíz. A szemetet gödrökbe gyűjtötték, ahonnan a szél könnyen kihordta.

Madarász utcai telep: 1924-re készül el

Zita barakk-kórház: 1925-ben az állam öt évre bérbe vette a fővárostól, hogy 381 szükséglakást alakítson ki a menekültek számára. Az Üllői út közelében feküdt, a mai FTC pálya és a Rockefeller Intézet szomszédságában.

1925 fordulópontot jelent az építkezések folyamatában, hiszen eddig telepépítéseken volt a hangsúly, de ez 1925-től a zárt sorú bérházépítésekre tevődik át. Ennek egyik kiváltó oka az volt, hogy az állam nem fizette a telepek közmű ellátását, ezért belső területekre kellett építkezni. Számítások szerint az állami beruházások nyomán Budapesten 1919 és 1928 között 6542 lakás épült meg, ebből 6128 telepeken és 414 bérházakban. Az építkezések kiváltó oka nemcsak a háborút követő lakáshiány, a több százezres menekültáradat lehetett, hanem az ingatlan ipar fellendítése és a munkahelyek teremtése is. Az állami beruházásokat kevésbé jellemezte az a tervszerűség, mint a fővárosiakat. Ennek oka a szükséghelyzet. Az építkezések első szakaszában (1919-1921) rövid idő alatt, alacsony költséggel rengeteg lakhelyet kellett létrehozni. Ezt az időszakot ráadásul gazdasági bizonytalanság is jellemezte. Az építések második szakaszában már jobb minőségű házak és lakások épültek fel. [12] A fent felsorolt telepeken a lakószobák átlagos laksűrűsége a következő: Mária Valéria-telep: 7.74; 5,7 fő; Auguszta-telep: 7.71; 5.8 fő; Zita-telep: 6.7 fő; Juranics -telep: 3.46; 1.8 fő; bérházakban pedig átlagban 1.2 fő. A lakbér a minőségtől függően 192-300 pengő között mozgott.

A húszas-harmincas évekre a barakkos szükséglakások Budapest szégyenfoltjaivá váltak. Elégtelen életkörülményeket kívánt és borzasztó látványt. Az zsúfolt, egészségtelen, koszos telepek könnyen váltak a tífusz és a tuberkulózis melegágyaivá.Azokat a telepeket, amelyeken kőházakat emeltek, sokkal jobb, fejlettebb viszonyok jellemzik. Ezeket a területeket a főváros adta át még a tízes évek elején át, különböző beruházások céljaira, csak az építkezések a háború miatt elhúzódtak (pl. Pongrác úti telephely). A Pongrác úti és a Juranics utcai (ma Stróbl Alajos utca) telepeken kőházakat emeltek, s ezekben főképp két-három emeletes épületeket emeltek, melyek lakásai kamrával, konyhával, mellékhelységekkel felszereltek voltak, a földszintes házakhoz még egy kis kert is járult. A hőből épült házak általában többszobásak voltak. Minőségükről sokat elmond, hogy nagy részük még ma is működik.[13]

A bérházakat a központhoz közelebb eső területeken alakították ki. Vitatott eset volt a Bethlen udvar felépítése, amely a mai Attila úton helyezkedik el, ötemeletes bérpalota, melyben 2-3-4 szobás lakásokat alakítottak ki, liftekkel, portás szolgálattal stb. együtt. Ide nem is menekülteket, hanem magasabb rangú tisztviselőket költöztettek, s ez a korabeli sajtóban polémiát okozott: „A Bethlen-udvarba az állításokkal ellentétben nem lakásínségesek költöztek, sőt javarészt nem is menekültek, hanem olyanok, akiknek volt jó állandó lakásuk és jó összeköttetéseik...”[14] Jóval szerényebb volt a Munkácsi utca 37. szám alatt átalakított régi rendszerű munkásház, amelyre két emeletet emeltek s így 45, főként szoba-konyhás lakást alakítottak ki. „...A beutaltak mégsem boldogok, nincsenek elragadtatva a lakásoktól, úgy néz ki, mintha a múlt század első feléből maradt volna ránk...a szoba ablaka a keskeny, hosszú, sivár udvarra néz, az egész emelet számára egy közös toalett jut. A lakók nagyobbrészt tisztviselők, hivatalnokok. Bécs a legkisebb lakást is tejes komforttal építi, még bútort is ad....”[15] A telepek és bérházak közvetlen felügyeletét az Állami Lakótelepek Főgondnoksága látta el, ide érkeztek be a gondnokságok jelentései.

A telepek működése nem volt zökkenőmentes. Például az Ehmann-i telepről feljegyezték, hogy Kollár István főgondok szinte rettegésben tartotta az ott lakókat: „A telepen leírhatatlan állapotok uralkodnak. A szűk utcákban magasan áll a piszok és a szenny, orrfacsaró bűz árad az illemhelyek felől. Naponta kétszer fél órára jutnak vízhez, télen az is befagy. A házak fedelén viszont becsurog az eső.” A főgondnok Kollár István visszaéléseit Ráskay László gyűjtötte egybe a Hogyan uralkodott öt éven át báró Orbán és pártfogoltja az Ehmann-telepen című cikkében, mely a Pesti Napló 1925. július 12-i számának 15. oldalán jelent meg.

6. új kis társasházak, lakások építése „A megállapodás az volt, hogy a tíz éven belül megépítendő házaknak rendkívüli adómentességet engedélyezzenek. A bizottság dr. Wildner Ödön tanácsos és Folkusházy Lajos alpolgármester javaslatára kimondotta, hogy e kedvezmény alapján épülő lakások bérét is megfelelőkép szabályozzák az építtető és a közönség érdekeinek méltányos és a szociális követelmények megfelelő összeegyeztetésével. Végül a bizottság az elnöklő alpolgármester felszólalása alapján a be- és kivándorlás, vagyis a népmozgalom szabályozásának kérdésével foglalkozott.”[16]

A Pesti Hírlap hírei után azonban vizsgáljuk meg közelebbről a lakáskérdés alakulását Budapesten: a lakásínség már a háború előtt is jelenlévő probléma volt. „Pedig jól mondja egy német szociálpolitikus, a lakáskérdés nemcsak egyik ága a szociális kérdésnek, hanem maga a szociális kérdés.”[17] A tömeglakások olyan körülményeket kényszerítenek az ott lakókra, hogy a legnagyobb odaadással sem lehet belőlük derék, testileg-lelkileg egészséges embereket nevelni. Az erkölcsinél kisebb, de nem jelentéktelenebb anyagi károkat okozott az államnak a lakáshiány. Szégyenkeznie kellett az országnak és a kormánynak a vagonlakásokkal kapcsolatos hírek miatt. És nem csak azért volt a vagonlakásokba költöztetés ötlete, mert nyomorult, nem emberi körülmények között éltek a menekülő magyarok, hanem azért is, mert óriási bevételi kiesést okozott az államnak a jelenség csak azzal, hogy használható vasúti kocsikat nem rendeltetésszerűen alkalmazták: „A forgalmon kívül helyezett 3500 vasúti kocsi folytán előállott veszteség – nem számítva a kocsi hiány következtében elmaradt szállításokból felmerülő károsodásokat – kocsinként és naponként átlag 100 koronával számítva, naponként 350.000 koronát tesz ki. Évenként pedig – csak 300 futóképességű napot feltételezve – a vaggonoknak a menekültek által való elfoglalása miatt az országot 105 millió korona kár érte.(…) Az ügyintézés további évi 20 millió koronába kerül, tehát az állam évi kiesése a vaggonlakások miatt évente kb. 125 millió korona.”[18]

Ha a számokkal szeretnénk alátámasztani a fenti kijelentéseket akkor az alábbi adatokat hoznám fel példának: 1910-ben a budapesti összes lakások száma 174.866 db volt, ebből üresen 1910. augusztusában 504, novemberében 515 db állt. 1911-ben 9.965 lakást építettek, 1912-ben 9446 lakást építettek, 1913-ban 3.775 lakást építettek, 1914-ben 3524 lakást építettek, 504 állt csak üresen, 1915-ben 2318 lakást építettek, 1916-ban 389 lakást építettek, 1919-ben pedig csak 7 lakást építettek. Így ha összehasonlítjuk a háború előtti 1910-es adatokat a háborút követő 1920-as adatokkal, a következő számokat kapjuk: 1910-ben az összes lakások száma 174.866 db, de a lakosság száma: 880.371 fő. Ebből egy szobás lakások száma 94.739 db (54%), két szobás lakások száma 42.587 db (24%), három szobás lakások száma 19.197 db (11%), négy szobás lakások száma 9.810 db (5%), 5 és több szobás lakások száma 3.533 db (4.5%)[19] Azaz 1911-1914 között 26.600 lakás épült 88.440 szobával és 1915-1919 között 3136 lakás épült fel. Ha nem a háborút, hanem a háború előtt normális fejlődést vesszük alapul (nem számolva tehát a menekültek áradatával, az áthelyezésekkel stb.), akkor is 1919 végére 30.144 lakás hiányzott! A valós történelmi jelenségeket figyelembe véve pedig igen katasztrofális helyzet bontakozik ki elénk:

1920-ban 207.625 db lakás volt. (1919-es 174866 lakáshoz még építettek 29.806 lakást, a nagylakásokat kettéosztották, a hivatalokat kitelepítették, így még nőtt a szám 2935-tel.) részletesebben megvizsgálva ezeket a lakásokat: olyan lakás, amely csak konyhából állt: 633 db, egy szobából állt: 110.269 db (16.163-mal több, mint 1910-ben),          két szobából állt: 54941 db (12.354-gyel több, mint 1910-ben), három szobából állt: 24.589 db (5392-vel több, mint 1910-ben), négy szobából állt: 10.745 db (935-tel több, mint 1910-ben), öt vagy annál több szobából állt: 6448 db 1085-tel kevesebb, mint 1910-ben).[20]

[1] Lakás-botrány, Pesti Hírlap, 1918. már. 21, 1.

[2] Lakás-botrány, Pesti Hírlap, 1918. már. 21, 1.

[3] Umbrai Laura, Menekültek, vagonlakók = Uő, A szociális kislakásépítés története Budapesten 1870-1948, Napvilág, Budapest, 2008, 166- 169.

[4] Umbrai i.m. 169.

[5] Umbrai i.m. 174.o.

[6] Umbrai i.m. 175.o.

[7]    BFL IV. 2407/b. 149073/1923-X.

[8]Vajkai Rózsi: A Lenke úti barakktelep Budapesten, Budapest, 1927.

[9] Umbrai i.m. 178.

[10] Umbrai i.m. 172.

[11] Umbrai i.m. 171-172.o.

[12] Umbrai i.m. 175.o.

[13] Umbrai 175-179.o.

[14]  Dr. Fábián Gáspár: Az Attila-körúti állami bérház, Építőipar, 1925. augusztus 1.

[15]  Milyen házat épített az államnak Steinmetz Samu a saját házából? Magyarság, 1925. augusztus 27.4.

[16] A lakásépítési akció, Pesti Hírlap. 1918. máj. 5, 5.

[17] Heltai Béla, A lakásépítés megoldása, Budapest, Országos Lakásépítési Nagybizottság, 1921, 3.

[18] Heltai i.m. 6-7.

[19] Heltai i.m. 7-8.o.

[20] Heltai i.m. 9.o.

A fotó http://www.ferencvaros.hu/index0.php?name=ht_046_maria_valeria oldalról származik