A férfi volt, ki mindig visszatér,
Ahányszor egy kor számot vet magával
És tudni akarja, hogy mennyit ér.
Rilke: Michelangelo (Reményik S. fordítása)
(Reményik emléktáblája a kolozsvári evangélikus templom udvarán)
Amikor megszólalt fejünk felett az orgona, már éreztem, hogy nem sokáig maradhatok: a katafalk rengeteg villanygyertyájának fénye pupillámon át mélyen az agyamba szurkált, idegesített és szédített. Ő megbocsátana. Fekete szemüveggel élte le jó néhány esztendejét, ő tudja, milyen roncsot csinálhat az emberből az alattomos, oldalról szemébe csapó világosság; ha látná, hogy itthagyom végtisztességét, s megindulok egyedül a Házsongárd felé, igazat adna nekem, s megbocsátana… Koporsószaggal küzdő virágillat, halottnak szóló orgonázsongás, a fekete gyülekezetnek a nagy koporsó körül örvénylő fájdalma – dezertáltam közületek. Ő úgysincsen itt, hiába keresitek; sehol sincsen és mindenütt jelen van: oda megyek, ahol leginkább megtalálhatom; s hideg sírját a házsongárdi földben hosszú bámulásommal megmelegítem.
Amikor a temetőbe értem, négy óra volt. A Luther hitén levőknek elkerített részben, fenyőfák alatt, néhány díszsisakos rendőr beszélgetett. Csak ők voltak ott – a templomi szertartás órájában üres volt a temető. Mentem, mentem egyre feljebb, amerre a rendőrök igazítottak. A hűvös nap levágott galambszárnyakhoz hasonló és iránytalanul szerteszórt, megvert felhősereget terelgetett ide-oda a város felett.
A sírt végre megtaláltam. Magas, koromfekete földhányáson négy sírásó álldogált körülötte, s az egyik, ásóját a gödörbe nyújtva, valamit igazított odabent.
– Nem fog beomlani? – kérdezte a rendőr, aki ott vigyázott 247a Reményik-sírkert bejáratánál, s közelebb jött, hogy ő is benézzen.
– Ne féljen semmit. Jól kicövekeltük.
A rendőr a sír fölé hajolt. Aztán mind az ötön elvonultak.
Egyedül maradtam a gödörrel.
Belenéztem.
Mély volt, fekete volt, hatalmas volt. Olyan nagy volt a belekészülő testhez képest, mint amilyen aránytalanul nagy, hideg és magas az empire házakban a szoba. Az alján, ügyesen beleillesztve a sírfenékbe, ott volt a padmalykoporsó, amely majd a voltaképpeni koporsót magába fogadja, s annak mintegy sárcipője lesz. Fedele fent hevert a földhányáson, s csudálatos gyantaillatot árasztott magából. Még élt. Szivárgott belőle a gyanta. Lapjai simák és szőkésfehérek voltak, mintha Isten is arra teremtette volna, hogy most, ebben a titkos, vele érintkezést kereső pillanatban, utolsó istenhozzádot írjak reá – de mielőtt felé hajoltam volna, észrevettem, hogy nem vagyok, mégsem vagyok egyedül.
A szomszéd sírkertben, dárdás vasrácsok mögött, szöszmötölt valaki. Fekete ruhás, idős hölgy volt; mintha imádkoznék, úgy görnyedt a padon. Amit cselekedni akartam, csakis mély titokban történhetett volna. Az utolsó üzenetről lemondtam tehát.
Vizsgálódva néztem tovább a sírba.
A sírásók csákánya itt-ott piros belű gyökereket vágott keresztül; elmetszett részükkel jelezték növekedésük irányát a sír mélye felé, s mint valami útjelző nyilak, mutatták nekem, hogy a Költő szívét nemsokára mint fúrják keresztül.
Élőlények vagytok – gondoltam magamban –, tanúi lesztek teste szomorú kimenetelű küzdelmének az anyafölddel. A felső világ megannyi telefonhuzala vagytok, akik majd remegéstekkel csiklandozni fogjátok porló szívét, ha feje felett, felvilági részeteken, a szomorúszilfán hajnali énekébe kezd a madár. Ti fogjátok tudtául adni, hogy Kolozsvár felett zivatar vonul, s nedveteknek hirtelen újjáéledése jelenti meg a mélyen alvónak és fel nem ébredőnek az újdonatúj tavaszt.
Le szerettem volna ereszkedni a sírba, hogy tenyeremmel megegyengessem s kibéleljem élő mivoltom minden melegével.
248
Mivel fizethetném vissza hozzám való atyai vonzalmát, kezének érintését, szemének szelíd szeretetét, amelyet talán méltatlanul pazarolt rám – ama tíz évvel ezelőtt, vad tavaszi éjjelen írt versének nekem szóló soraiért miként hálálkodhatnám?
Késő, mindörökre késő…
Nagyenyeden, nyolc-kilenc éves koromban láttam először. 1920-ban, vagy 21-ben történhetett. Akkor még csak a Vadvizek zúgása, a Fagyöngyök és tán a Csak így költője volt. Képpé váltan motoszkáltak bennem e verscímek. Mi tűnhetett volna fel egy szemfüles gyereknek a Kolozsvárról, a nagyvárosból érkező költőn? Furcsán hat, de kimondom: a füle. Különös, alig húsos, szegletes fülkagylója volt – éppen csak érthetőség kedvéért lehet „kagylónak” nevezni. Gyermeki mivoltomban azt hittem, hogy ez a testi vonás valahogy a költészethez, a költőhöz tartozik.
Késő este van, késő Dónát úti este. Szakad az eső, villámlik az ég, verandánk lécváza nyikorog, az ablakszemeken vízfüggönyök szaladoznak. Haza kellene mennie. Otthon ilyenkor hogy aggódnak a nénik, a bácsik, azok a hatalmas, rezes orrú, szalmakalapos, lüszterkabátos, óraláncos öregek! Az autóbuszállomás messze van. Indulni kell mégis, nehogy lekéssük az utolsó járatot.
Nyakamban az olasz katonaköpenyeg, a megverselt hadizsákmány, mely alatt idillt termelt egy másik zivatar. Kezemben nagy bot és elemlámpás. Megindulunk a pásztás, már-már elálló esőben, megyünk, megyünk az embermagasságú mimózabokrok között. Egy-egy villám szemünkbe vakít, s a dörgés megreszketteti dobhártyánkat.
Megérzem, hogy fél, s hősnek mutatom magam.
Megfogom a kezét – vagy ő fogta meg az enyémet? –, s úgy megyünk tovább. Amikor egyet-egyet villámlik, meleg, majdnem forró keze villamos rángás módjára megszorítja az enyémet. Érzem, hogy a lelke is csupa remegés. Miért fél ő, s miéit nem félek én? – kérdem magamban, s bátorító hetykeséggel, hetvenkedve fütyörészek.
249
Vagy tíz percig tart az út. Megáztunk, didergünk. Az autóbusz ott áll, s mindjárt indul is.
S akkor, mielőtt felszállana, Ő hálálkodni kezd nekem, de úgy, mintha legalábbis a Szamos barlangos örvényéből mentettem volna ki. Nem érzem át, s szokványosan hárítom el magamtól ezt a hálálkodást. Túlméretezettnek találom.
Azóta megértettem, mi is volt, hogy is volt az az éjjeli vonulás. Nem gyávaságból félt – de össze-összeborzadt benne minden szál ideg, tudatát megkerülve, egyenesen hátgerincébe csaptak bele a mennykövek, s a fel-felvillanó lángos fény beteg szemidegét hasogatta. Kozmikus borzongás vett akkor erőt rajta, az éjszaka minden réme támadott ellene a vad zivatarban – s minderről nekem, a szilaj és hősködő kamasznak nem volt fogalmam. Magamban gyenge szívűnek, nőiesen félénknek ítéltem Sándor bácsit. Nem vettem számításba, hogy amikor ellenem csak a csípős zápor, a fület hasogató dörgés s a hideg pocsolyás gübbenők – ellene a belső ellenséggel: rossz idegzetével cimboráló megvadult világmindenség támadott.
Budapest, 1933., Hárshegyi Szanatórium, április végi vasárnap.
Apám két legjobb barátját – a harmadikat, Kuncz Aladárt már 1931-ben elszólította Pesten a halál – micsoda kietlen végzet veti fel évente ide, kit gyógyulásra, kit meghalásra? Egyik szobában Járai István, a másikban Reményik Sándor várja a vasárnapi vendégeket. A megfáradt, meghajszolt erdélyi emberek abból a vad hallaliból kis pihenőre, erre a „csenderesre” tértek.
Nyírő professzor a súlyosabban beteg Járainak is kicsi erdei sétát engedett… Négyen járjuk az enyedi Bükkös-forma lipótmezei erdőt, szólnak a pintyőkék, s a rigók, már-már elfelejtjük, hogy ennek az erdőnek magas, rácsos kerítése van! Elfelejtjük – mert képzeletben messze-messze járunk. Ki a Hója-erdőben, ki a Bükkös-laposán jár ezen a délután. Régi dalocskák járják s jóízű kolozsvári tanár-diák adomák. Apámék múltja ma délutánra vendégül elfogad, s magamat belecsempészhetem képzelettel az ő hajdani szegény és hősies, éhező és fejedelmi, Arany 250János- és Horatius-ízű diákéletükbe. Versekét idéznek, melyeket én – ki tudja, miért – nem tudok, vagy ha igen, nem pontosan. Hogy van az – gondolom –, hogy ők annyival többet tudnak, mint én, s hogyan tudnak mindent olyan pontosan? (Most már tudom: mert végig a Farkas utcában tanultak, s aztán a Bethlen Kollégiumban tanítottak. Én is csak azt tudom, amit ezeken a helyeken tanultam.) S a lilásbarna, rügyeket pattogató erdőben csobogó zenéjű latin vers hangzik, melyet, réges-régen, gyermekkoromban, ugyancsak Tőlük hallottam:
Quid mare non novit, quae nescit Ariona tellus,
Carmina currentes ille tenebat aquas…
Arion… a Költőről énekelt Ovidius, akit halálra ítélt ez a kalóz világ – de szívszaggató lantjátéka a tenger delfinjét úgy megindította, hogy hátára vévén, partra úszott vele.
S aztán, már nem is tudom, miként, kettesben maradok Vele. Leülünk egy hárshegyi padra, s nézzük a hegyeket-völgyeket. Mögöttünk hallatszik a másik kettes mély hangú beszélgetése.
– Nem hiszek Benne – mondom én, hosszabb vitatkozás csattanójaképpen. S büszkén mondom, mert húszéves vagyok, s nem félek senkitől, semmitől, ateista vagyok.
Kaján beszédemre megrándul a válla, az arca, és komor fájdalommal, aggodalommal néz reám. Rádöbbenek, hogy megbántottam, s kellemetlen percet okoztam neki – de nem vonom vissza pogány tételemet.
– Majd még egyszer, későbben, beszélünk róla – mondja, s érzem, hogy csupa rosszallás, csupa fájdalom.
S azóta sokszor találkoztunk. De nagyon keveset beszélgettünk. S azt a témát egyikünk se vetette fel. Bár el is felejtette volna!
Így búcsúzom Tőle, óriási sírja tornácán, a leszállott alkonyatban. Az utolsó percekben, haldoklók éleslátásával, mindent végigjáratok emlékezetem mezején. Látom a pesti utcán, zord remegés az alakján, szája szinte vicsorog. Mintha belsejében 251cikázó villámú zivatar volna. Látom a Szamos vizében, meleg, nyári napon. Köveket, lapos köveket hajigál: szőtet, mint talán gyermekkorában. S hallom kacagását, mely többször ismételt s esetenként egyre jobb ízűvé váló irodalmi anekdotákra fakadt belőle. Aztán kísértetiesen magam mellett érzem egy pillanatra. Mintha eljött volna, hogy saját sírjába belenézzen…
A harangok szólanak, a felhők szállanak. Gyöngyházszínű Gyalu felett az ég. A temető fái fél órával előbb fogadják a tisztelettudó homályt; tarlott gesztenyefák lyukas sátorában szállásért civakodó varjak kiabálnak. A sírba, mint valami fekete köpenyeges koldus, betelepedett a Sötétség.
Lassan benépesül a temető. Nem is csuda, idestova hat óra van. A menet végre-valahára elindulhatott.
A sír mögött harsog a kerítés: most kapaszkodnak fel a nagy események breugheli szemtanúi – (a Hegyi Beszéd fára tekerődzött kölykeire gondolok), s mint családtagok, akiknek joguk van a sírhoz hamarabb kijönni, megszállják a Reményik-sírkertet a kisdiákok és az öregasszonyok.
De a menet még mindig késlekedik. Arra gondolok, hogy a Város, városa, szándékosan késlelteti a temetést – kedves fiától nem bír elszakadni, s marasztalja, visszahívja; elébe veti magát, mint fájdalmas anya nagy útra induló fiának. Vagy lezárták volna a városkapukat?
Hogy később itt ne találjanak, elbúcsúzom a sírtól, s a szomszéd rács védelmébe ajánlom magam. Oda megyek, ahol már másfél órája üldögél mély imádkozásban a nénike.
Megismerjük egymást. Köszönésünk a rozsdás, nehéz vasajtó nyikkanása volt. Nem is értem, hogy tudta a gyenge, idős hölgy kinyitni magának! A részvételi vágy és a kíváncsiság emberfeletti ereje kellett hozzá.
Régi erdélyi hölgy, aki vagy húsz évig élt odakünt Magyarországon. S mennyit nem tud Reményikről mondani! Megidézi arcát egy dunántúli város könyvsátrából, s lerajzolja a könyvét keze vonásával ellátó szerző gyermeteg, gyengéd örömét. Ahogy beszélgetünk, a hideg estében fény villan, mindjárt felettünk: villanykörte gyúlt meg az üres sír felett! Világítanak annak, aki maga volt életében a világosság, s halálában is csupa ragyogás.
252
S a fény nemcsak bennünket lep meg, de a temető madárvilágát is. Ijedt feketerigó rebben fel a közelből és sötétet tartó fenyőgallyra telepszik. S egyszer csak hófehér, kicsi éjjeli lepke terem közöttünk – köztünk s a sír között –, s lebeg, lebeg, s a kerítésen átívelve, eltűnik a homályban.
– A lelke volt – suttogja társnőm, s ha nem volnék mellette, tudom, keresztet vetne most.
Hogy meg ne fázzék a háromórás várakozásban – (fél négy óta üldögél s imádkozgat itt szegényke) –, tujagallyat tört egy kerítésmenti fáról, s azt tette a hideg padra maga alá. Példáját én is követem. S a magyar költő üres sírja felett, Francisc Papp de Macedonfy nevű erdélyi román nemes hatalmas, 1900-ból való márványköve tövében, így őrködünk.
– Ilyen korán kellett meghaljon ez a zseni! – sóhajtja idős barátnőm, s hogy magamagát vigasztalja, utána mindjárt egyik versébe kezd. Ne szóljatok…
Mi most nem hull le, nem hull le soha,
hátha örökké tart ez a csoda,
hátha nem hullnak le a levelek.
Úgy hat valóban, mintha éppen a földi lét és túlvilági állapot közötti határmezsgyén tétovázó léleknek szólna.
A levelek azonban hullanak. Egy-egy éppen bele a sírba, alomnak, nyugalomnak. Hogy ne legyen a „sírverem olyan nyirkos, olyan sötét”.
Most már igazán jönnek.
Valami gimnazista szeges bakancsa alatt megint harsan a kerítés, s leszakad egy darab a tetejéből. Lesőhelyéről ki-ki előbúvik, és a lehető legjobb látóhelyet foglalja el magának.
– Hozzák! Hozzák! – suttogják a sötét bokrok is velük, s olyan tolakodás kezdődik, mint valami középkori vesztőhelyen. Hozzák a halottat.
– Maga ismerte? – kérdezi egyik néni a másiktól, s görcsösen kapaszkodnak a rácsos kerítésbe.
253
– Hát már hogyne ismertem volna! Húszéves lehetett, amikor megismerkedtem vele.
– Voltaképpen mi vitte sírba?
– Hja! Azt csak ő tudná megmondani.
– Mégis, mitől volt olyan búskomor, beteg?
– Szerelmi csalódás… fiatalkorában. Aztán az a huszonkét esztendő végleg betette neki az ajtót.
– Szegény, drága ember! Milyen daliás volt! Mért kellett elpusztuljon ilyen hamar?
– Új sírba temetik? Olyan fekete a föld, mintha vadonatúj sír volna.
– Az, instálom. Nem volt előtte senki…
– Jaj, istenem, ez a pad mindjárt leszakad! Már hatan állunk rajta. Leszakad, s a gyomrunkba fúródnak ezek a lándzsák!
– Többen már nem férünk! Szálljon le, fiatalasszony!
– Szálljon le maga! Nekem is van jogom…
Miközben így és hasonlóan izgul a gyülekezet, az óriási koporsót behozzák a kerített részbe, s fekete pallókon a sír fölé állítják.
Vagy ötven-hatvan ember jöhetett utána. A többi lemorzsolódott a hideg temető kapujánál, vagy elszéledt a temetői utakon. Hosszú volt a szertartás, majdnem három óráig tartott!
Kinyílik három biblia; három lelkész elkönyörgi a maga könyörögnivalóját. Nincs könny a néma arcokon – mire a költő sírjához jutottak, elhullatták utolsó könnycseppjüket is.
De az én kedves nénim, akit a padon találtam, s aki ügyesen tartalékolta könnyeit – bőséges könnyhullatással, boldogságos fájdalommal zokog. S rémült kisdiákarcok tűnnek fel a vakító, sápasztó lámpafényben.
A kötelek üresen jöttek vissza, mint kútlánc, melyről leszakadt a veder. Nehéz, sáros doroncsok zuhognak. „Tompán döngik: Elvégeztetett.” Hirtelen hatalmas reccsenés – beszakadt volna az a nagy, erős koporsó? Nem, nem, csak az egyik lapát nyele tört kettébe: megtagadta az engedelmességet, mint egy nazarénus katona. S vele együtt a sírásó is felmondja a szolgálatot. Hárman folytatják az iszonyú munkát. Lassan haladnak; 254a súlyos, ragacsos fekete föld szerszámukhoz tapad. Sohasem tartott még ilyen sokáig elföldelés.
Meglátom apám arcát. Sötéten, gyötrelmesen figyeli a munkát. Összenézünk. – „Az utolsó jó barát!”
„Nullus Apollinea qui levet arte malum.”
Ez volt a tekintetében.
Aztán – a rózsaerdőt ágya helyett sírjára szórták. Pihen a föld alatt.
Ez nagy küzdelem volt.
És végveszedelem.
De mégis, mégis
Ünnep volt, ha sötét is.
Nagy, fekete vasárnap.
(1941)
(Forrás:http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000734&secId=0000067958&mode=html#Jekely_Zoltan-A_Barany_Vere-jekely00962, megjelent még: Erdély Helikon, 1941. 12. sz. 759-766. illetve: Dávid Gyula (szerk.): Lehet, mert kell. Reményik Sándor emlékezete, Nap kiadó, Budapest, 2007, 217-224.)
