Történelmi és irodalmi írások a huszadik század első felének Erdélyéről

Egy lángot adok

Egy lángot adok

"A holtom után ne keressetek, / Leszek sehol – és mindenütt leszek" - 75 éve halt meg Reményik Sándor

2016. október 24. - Liktor Katalin

 

mellszobor_az_kvari_evangelikus_templom_udvaran.jpg

(Reményik mellszobra a kolozsvári evangélikus templom udvarán)

Reményik Sándor 1941. október 24-én hunyt el Kolozsvárt. Halálának híre megrázta az erdélyi és magyarországi olvasó- és írótársadalmat. Az ezt megelőző évben a Pásztortűz különszámmal köszöntötte a már súlyosan beteg költőt ötvenedik születésnapja alkalmából. Tizenkét szám után újabb különszámmal tisztelegtek – immáron – emléke és költői-emberi nagysága előtt.

A Pásztortűz és az Erdélyi Helikon megindító és megrázó nekrológokat közölt. Volt köztük, aki a barátot és író-társat búcsúztatta, volt, aki a munkatársat, volt, aki mesterét, legőszintébb tiszteletének tárgyát. A költészetét jellemző, az emberi magatartását és helytállását kiemelő cikkek között azonban akadtak olyanok is, melyek inkább mosolyt csaltak az olvasó ajkára: anekdotákat meséltek róla, zeneszeretetét emelték ki; ezek mind-mind közelebb hozták az író alakját az utókor szívéhez. Jékely Zoltán Arion című megrázó, gyönyörű írásában ( Erdélyi Helikon, 1941. 12. sz. 759-766.) Reményik temetésének napját mutatta be: a költő utolsó útját, a nyitott sírt a Házsongárdi temetőben, a tolongó tömeget, és egy a sírnál üldögélő, megrendült öregasszony alakját.

Reményik Sándorról mindenki tisztelettel és szeretettel emlékezett meg az "erdélyi költőről" (Babits). Tavaszy Sándor így írt róla: „… az ő küzdelme túl ment nemcsak a kicsinyes, de a kis küzdelmeken is, az ő küzdelme nagyobb volt a valóságban is: ő a szellem dicsőségéért küzdött(…). Reményik Sándorban az volt a csodálatos, hogy nemcsak álmodó volt, de mélyen gondolkozó is, nemcsak szemlélője volt a szellem világának, de harcosa is, neki nemcsak látomásai voltak, de cselekvő erők is feszültek lelke nagy mélyében. Az volt az ő legnagyobb fájdalma, hogy gondolatai nem ölthettek testet, szemléletet és cselekvő erői nem juthattak el a tettek határáig. Fájdalma csak akkor szelídült, amikor felvillant előtte, hogy alkotásai mégis a legnagyobb tettek, mert lenyűgöző erővel hatnak, késztetnek, indítanak, sírásra fakasztanak, vagy a győzelem reményét viszik ajándékul.”[1]

Reményik győzött: a történelem alakulása, a második világégést követő politikai rendszerek tiltása nem irtotta ki a magyarság emlékezetéből költészetét; s ma, mikor újra kézbe vehetjük verseit és írásait, hallhatjuk költeményeit, ma, mikor „újra felfedeztük” magunknak Reményik Sándort, eszmeiségéből, humanizmusából a huszonegyedik század embere is sokat tanulhat. Költészete méltatlanul elfeledett, hiszen legnagyobb versei a huszadik század magyar irodalmának meghatározó részét alkotják: egy kisebbségbe szakadt nemzet elhagyatott, árva lelkének támasza ő, aki kimerte mondani a legsúlyosabb szavakat, s aki egész életét ennek a közösségnek szentelte. Lírája sajátságos, hiába nem annyira zenei, mint Áprily költészete, de „Reményik filozofáló költő, aki az ég és a föld között, mindig vertikális irányban él s mint valami szellemi titán, hol az ég ellen küzd a föld nevében, hol a föld ellen az ég nevében. Ha Áprily, Ravasz szerint, a tájképes lírának, úgy Reményik a gondolati lírának a legnagyobb magyar mestere”[2] – írta róla Tavaszy Sándor. Reményik írói magatartása nem példa nélküli a korszakban, magához eszmeileg közel Babits Mihály kései költészetét érezte, s ez kölcsönös volt. „S ha Reményik lelki rokonait, Babitsot, Illyés Gyulát és a késői Kosztolányit, vagy a nagy német spiritualistákat, Hörderlint, Georget és Rilkét nézzük, hamar észrevesszük a költészet e három legszükségesebb kritériumát. Egyik a művészi különállás, másik a közösséggel való együttérzés, a harmadik az erkölcsi erő. A három összetevőből Reményik a jellemben a legkiválóbb: magyar és kisebbségi szempontból európai példa lett. S aki valaha korunk zavaros szellemiségét meg fogja határozni, Reményiknél játszva leli meg az összes művész-jegyeket.”[3] Lírája kiszakíthatatlan az erdélyi örökségből: „Reményik Sándor külön erdélyi világát sem lehet többé vegyelemezve megkülönböztetni a történeti Erdély nagy szellemi világától, annak az már élő és maradandó tartalmát és gazdagságát képezi. Reményik Sándor szellemisége az erdélyi szellem integráns alkotórésze. [4]

Babits Mihály híres cikke, „Az erdélyi költő”, mind a Nyugat, mind a Pásztortűz hasábjain megjelent a költő ötvenedik születésnapja alkalmából. Lélek-testvérének líráját pontosan értette és érezte, ez a cikk talán az, amelyik a legtökéletesebben foglalja össze Reményik alakját: „A magányos költőhöz közelebb van talán a haza, mint máshoz: minden emberi dolgok közül ez van legközelebb. A nagy történelmi katasztrófák fájóbban érinthetik. Más költő ilyenkor visszahúzódhat egyéni életébe s otthona körül ernyőt vonhat a vihar elé. Az ő számára ez a menedék nem adatott. Kisebb családja, szűkebb otthona nincsen, mint a haza. Ez a haza - Erdély - Reményik számára valóban az otthon, egy nagy otthon, melyből alig mozdult el életében, s nemcsak a betegség és a körülmények tartották ott fogva. A madár ragaszkodik a fészkéhez, pedig szárnya van. Az örök-hűtlen költő lelkéből sem hiányzik a hűség ösztöne, s nem ismeretlen előtte a hűség halálos kéje sem. Aki önmagához hű, az hű kell hogy legyen otthonához is. Reményik ezt a hűséget kötelességnek érzi, s mások elé is kötelességül írja. «Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni!». (…)Különös hogy Erdély leghangosabb hatású dalnoka ez a csöndes, tartózkodó, szemérmes jellemű költő lett; különös, de nem érthetetlen. És bizonyos hogy jól történt ez így. Nagy dolog verssel hatni a tömegre, zengő hangot adni egy közösség indulatainak; - de egyúttal felelősség is ez. A hangosakban, a könnyűszavú, kész-pátoszú poétákban ritkán van meg a leírt szó felelősségének érzése. S nemcsak a szóról kellene itt beszélni, hanem a magatartásról, minden mozdulatról, az egész emberi egyéniség sugalmazó erejéről. A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”[5]

Reményik halálával valami véget ért Erdélyben. A Pásztortűz sem tudta kiállni nélküle a történelem viharait. Tamási Áron visszaemlékezésében a következőket írta október 24-éről: „S azokban az órákban, amikor a fekete hír végigjárta a várost, mindenki tudta, hogy nemcsak egy életnek vége, hanem az erdélyi magyarság is pontot tesz egy történelmi fejezet végére. Némán állt egész Kolozsvár.(…)Kolozsvár senkit nem temetett úgy, mint Reményik Sándort. (…) Ezrek és ezrek megilletődött, néma sorfala között kísértük utolsó útjára a költőt, s mint az „őszi Jézus” mosolyában, úgy fürdött a város a különös alkonyatban.”[6]

 

Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,

Színeimet vissza a szivárványnak.

 

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,

Mosolygásom az őszi verőfénynek.

 

Sok sötét titkom rábízom a szélre,

Semmit se várva és semmit se kérve.

 

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:

Kétségeim az örvényekbe szórom.

 

A holtom után ne keressetek,

Leszek sehol – és mindenütt leszek.[7]

 hazsongardi01.jpg

(A költőnek és húgának, Reményik Saroltának sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben.Reményik Sándor sírfelirata Öröktűz című verséből idézet: "Egy lángot adok, ápold, add tovább")

 

[1] Tavaszy Sándor, Reményik Sándor küzdelme, Erdélyi Helikon, 1941/12, 753.

[2] Tavaszy Sándor, Reményik Sándor természetszemlélete, Pásztortűz, 1940, 502.

[3] Molter Károly, A jellem költője, Erdélyi Helikon, 1941/12, 790-794.

[4] Tavaszy Sándor, Vallomás Reményik Sándorról, Pásztortűz, 1941/11, 547.

[5] Babits Mihály, Az erdélyi költő, Pásztortűz, 1940/12, 494.

[6] Tamási Áron, Reményik Sándor = uő, Szellemi őrség, Esszék, cikkek, útirajzok, 1936-1965, Palatinus, 2001, 242-243.

[7] Reményik Ö. V. I. 31.

A bejegyzés trackback címe:

https://egylangotadok.blog.hu/api/trackback/id/tr511834055

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása