„Mi elmegyünk, de a lelkünk itt marad...” – A „Költözők” határátlépései Reményik Sándor életművében

             Repatriálás. Ez a szó sokunkban kételyeket támaszt a jelentését illetően, mert repatriálni a szülőhazába történő visszatérést jelenti. Azonban az első világháborút követő zűrzavaros években családok tízezreinek egyenlő volt egy új haza, egy új otthon keresésével és a szülőföld elhagyásával. Múltunknak egy kevésbé kutatott időszaka ez, méltatlanul elfeledett, hiszen százezrek életéről és sorsáról van szó. Elkeserítő történeteket rejtenek a száraz számadatok, egy nehéz döntéssel való viaskodást: a 'menni vagy maradni' kérdését. Reményik írja az Eredj, ha tudsz című korszakalkotó verséről, mely az otthonmaradásra szólít fel váteszi stílusban: „Az erdélyi magyarság tragikus dilemmája tátong a versben: menni vagy maradni; a szabadságot választani, otthon és szülőföld nélkül, - vagy a szülőföldet szabadság nélkül.[1]”Lélekölő dilemma.

Az első világháborút követő időszakban a napilapok két témától voltak hangosak: a háború utáni politikai eseményektől illetve a Budapestet elárasztó menekültek helyzetéről és a lakáspolitikáról. Jó magyar szokás szerint a lakáskérdés körüli vita sok ideig semmit sem oldott meg, ámbár rengeteg pénzbe került az államnak. Már a világháború alatt is felismerték, hogy egy fővárosnak, világvárosnak arányaiban több üres lakással kéne rendelkeznie, mist akkoriban Budapestnek: „De a háború tüzében ily könnyelműséggel kezelni sulyos szociális bajokat, igazán megbocsáthatatlan bűn. (…)Nekünk nem szabad megvárnunk e kérdés megoldásával a háború végét; hisz a botrányok már is mindennaposak. S mivel ma a főváros hatóságáról maga a polgármester állította ki a szegénységi bizonyítványt, most már a kormánytól kell kérnünk, hogy sürgősen fedezze föl azt az erős kezű s okos fejű biztost, aki azonnal munkába áll s megelőzi a fenyegető lakás-forradalmat.”[1] A számarányok folyamatosan változtak, de a háború alatti kimutatások szerint kb. 200.000 lakásból 500 lakás volt üres, amelyet különféle célokra felhasználhattak. Ez azonban nagyon kevésnek bizonyult.

„A Legfőbb Statisztikai Tanács állapította meg 1927. január 20-án tartott ülésében, hogy: „Európában a háború után egyedül Románia nem foganosított népszámlálást és ezért sem lakosságának száma, sem annak faji összetétele pontosan nem tudható.”[1] Ebből világosan következtethetünk arra, hogy pontos adatok híján csak becsülni tudjuk a magyarság lélekszámának változását az első világháborút követő években. 1930-ra Erdély lakosságát csak három ízben próbálták hatósági úton számba venni: 1919 januárjában, 1920 novemberében és 1927 áprilisában.

A két világháború közötti időszakban mindenki tudta a Kárpát-medencében, hogy repatriálni mit jelent. Nemcsak a szó jelentését ismerték. Mindenki látott elvonulni családokat szekereken, vagonokban, sokan látták is őket megérkezni, tudtak sínylődésükről az élhetetlen körülmények miatt. Tehát repatriálni nem csak egy választást jelentett a huszadik századi magyar történelemben. Hanem sorsot. Egyet jelentett a kivetettséggel, a hontalansággal, a kilátástalansággal tízezrek számára hosszú éveken át.

5. Nyelvhasználat

            A Kisebbségek Védelme tárgyában a Szövetséges és Társult Főhatalmak, valamint Románia között 1919. dec. 9-én Párizsban kötött Szerződés I. fejezetének 8. cikkének 3. bekezdése szerint: „Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallás, a sajtó útján történő vagy bármilyen közzététel terén, vagy nyilvános gyűléseken.”

„Mit jelentett magyarnak maradni, erről

ezeknek az erdélyieknek van joguk beszélni.

Nemzeti érdek azonban az, hogy egyelőre még a

félholtra vertek és megkínzottak se beszéljenek.

De már biztosak vagyunk abban, hogy

egyszer ennek is eljön az ideje...”[1]

1. Bevezetés

            Dolgozatom egy olyan témát igyekszik feldogozni, amely kevésbé ismert szelete a mai történelmi ismereteinknek. Kevesen emlékeznek már arra, hogy az első világháború utolsó éveiben illetve az utána következő évtizedben egy, a kárpát-medencei magyarság életét meghatározó jelenség játszódott le hazánkban: az elcsatolt területekről érkező magyarság menekültjeinek áradata. A két világháború között sokan foglalkoztak történelmi, szociológiai, gazdasági és kulturális szempontból ezzel a témával. A második világháború utáni időben azonban – sok más, a magyarság kérdéseivel foglalkozó témával egyetemben – a menekültek sorsával foglalkozni egyenesen tiltott, soviniszta tevékenységnek minősült. Csak az 1989-es fordulat utáni években került újra a történészek figyelmébe ez az elfeledettnek tűnő téma.